Friss kenyér, házi szappan és Elvis bakeliten – vajon mi NEM kapható az angol piacon?

 
Imádom a piacokat. A hangulat mindig magával ragad: ha szeretnék vásárolni valamit, vagy csak unatkozom, elmegyek a Cambridge szívében található, több száz éves műemlék épületekkel körülvett macskaköves térre, ahol mindig találok egy egyetemistát, aki bűvészmutatványokkal szeretne némi zsebpénzre szert tenni, vagy néhány fiatal hippit, akik utcazenélnek és tíz fontért árulják a cédéjüket.

Hétfőtől szombatig általános piac van, a szokásos standokkal, ahol helyi farmerek árulnak tejet, kenyeret, zöldséget, gyümölcsöt, mézet, sajtot, virágot, frissen facsart narancslevet és házi készítésű édességet.  

Mivel nagy a tér, lehetetlen két óránál kevesebbet eltölteni, ha mindent szeretnél megnézni, ezért előbb-utóbb megéhezel. Mi is lenne jobb egy frissen sült kolbásznál és bagettnél! Igazi német Bratwurst kapható Sylviánál, a szlovák hölgynél – a város kozmopolita jellege mindig ámulatba ejt! -, akivel rögtön az ideérkezésem utáni első napokban megismerkedtem. Legnagyobb meglepetésemre, felismerte az akcentusomat, mondta, hogy lehet, hogy téved, de szerinte magyar vagyok. Miután kérdőn bámultam rá, hozzátette, hogy nagyon sok magyar barátja van Szlovákiában, és mindegyiküknek hasonló a kiejtése..  Azóta is, ha a piacon járok, csak nála ebédelek! (Miután tisztáztuk, honnan jöttem, rögtön kérdezte, hogy a paprikás kolbászból kérek-e, mondtam, naná, a sápadt, íztelen szürkéket meghagyom a szigetlakóknak!)

A vasárnapi piac még különlegesebb. Ezen a napon ugyanis a helyi és a környékbeli művészek, iparművészek, kereskedők árulják portékájukat. Van itt minden: cambridge-i fényképész vesz fel megrendeléseket portré és családi események fotózására, helybeli művészházaspár, akikkel szintén szóba elegyedtem, mert olyan gyönyörű festményeik vannak, hogy tátva maradt a szám. Kérdeztem tőlük, van-e kiállítótermük is, de mondták, nagyon drága a bérleti díj, ezért költöztek a piacra. Mellettük Tom, a nyugdíjas biológus saját készítésű gyermek fa játékait árulja, gyönyörűek mind és mesélte, nagy rá a kereslet, mert a bolti játékokból 12 egy tucat...

Igazi különlegességnek számít, hogy Nagy-Britanniában elsőként Cambridge-ben nyitott kinti fodrász és borbély-szalont egy olasz mester: Francesco Scaglione, akit még nem sikerült elcsípnem, mert csupán évente néhányszor tart bemutatót a piacon.

Oh és a használt könyv és cédé stand.. Itt órákat tudok eltölteni. Fillérekért juthatsz hozzá könyvritkaságokhoz, első kiadásokhoz,  gyerekeknek szóló könyvek és szebbnél-szebb albumok, cédék és bakelitek közül választhatsz. A gyűjtőknek igazi Paradicsom!

Ha egyedi, saját készítésű ajándékot keresel, szintén jó helyen jársz: ékszerek, bőrkötésű noteszek, házi szappan és habfürdő-golyó, gyertya és füstölő, fémből készült, gyönyörűen megmunkált pecsétek, üvegtárgyak, kerti törpék - felsorolni is nehéz!

A másik kedvencem pedig a vintage-stand, a használt cuccok részlege! Van itt minden: ruhák, övek, ékszerek, apró ajándéktárgyak, amiknek mind-mind története van, hiszen egyszer már valakinek ott volt a polcán az a könyv, valaki már hallgatta azt a lemezt és oh.. ha azok a gyönyörű táskák és kendők beszélni tudnának..

 

Ezentúl minden második szerdán Angliában élő barátom, Kriszta naplóját olvashatjátok a blogban. Fogadjátok szeretettel:

„Ha a ténfergésből elég lesz...” - nagy újrakezdés


Lassan két éve élek Angliában. A családom és a barátaim a megmondhatói, hogy nem volt könnyű döntés a külföldre távozás. Szerettem Magyarországon élni, ott vannak a gyökereim. A csodálatos gyermekkorom, a kirándulások és táborozások sok szép emléke fűz oda, élmények, amiket az általános iskola, a gimnázium vagy a főiskola adott, a munkám és az életem... Mindezeket nem volt egyszerű feladni. A főiskola utolsó évében elkezdődött egy olyan folyamat a közoktatásban, amely azóta sem változott pozitív irányba. Tanárként és újságíróként diplomáztam, és úgy érzem mindkét pályán sikerült megvalósítanom azt, amit szerettem volna, felnőtteket és gyerekeket is tanítottam, újságot is írtam, mindenből tanultam, a jó és a rossz élményekből is levontam a tanulságot. Sajnos, tanári fizetésből nem lehet Magyarországon megélni, és bár imádtam a munkám, egyszer csak eljött az a pillanat, hogy feltegyem a kérdést magamnak: megéri minden nap 12 órázni, vállalni az általános iskola mellett a délutáni nyelviskolákat és az esti magántanítványokat, hétvégén is dolgozni azért, hogy aztán ne maradjon időm kikapcsolódni, feltöltődni. Mert csak az tud adni, akinek van miből adnia. A sárga csekkek fogságából pedig az egyetlen út külföldre vezetett.

Azt hiszem, jól döntöttem, hogy a „ködös Albiont” választottam úticélként.  Nem tudom, hogy ez csupán egy állomás az életemben vagy végleg ideteszem át a törzshelyem, mindenesetre most úgy érzem, kerek a világ. Megtaláltam azt a helyi (magyar és nem magyar) közösséget, akiknek a társaságában jól érzem magam, látom a jövőt, a lehetőségeket, vannak terveim, perspektívám. Utóbbit Magyarországon egyelőre nem érzem biztosítottnak. (bár én lennék a legboldogabb, ha kedvező változást tapasztalnék.)

Sok mindent azonban nem sikerült átmentenem a régi életemből az újba: a kapcsolataimat, a csodálatos barátaimat, a családomat, akik mind elviselhetetlenül hiányoznak. A honvágy viszont furcsa érzés. Gimnazistaként két nyarat töltöttem Németországban, ami nyaralás volt a javából, olvasásról, pihenésről, kikapcsolódásról és nagy kirándulásokról szólt. Mindkét alkalommal hat hét elteltével elhatalmasodott rajtam az érzés, hogy bármennyire jó itt lenni, azért a Balaton mégiscsak a világ közepe.
Mielőtt, immár felnőttként, a harminchoz közeledve Angliába költöztem volna, sokan óva intettek a honvágytól. Mi lesz, ha nem bírod majd? - tették fel a kérdést. És igen, magam is tartottam ettől. (főleg, hogy egyre többen mondták..) Aztán leszálltam Lutonban, eltelt néhány hét, hónap, és nem éreztem honvágyat. Sőt..
Azóta csak az ünnepek furcsák kicsit (az első karácsonyomon is túl vagyok amit a szeretteimtől távol töltöttem). Nem állíthatom, hogy nem hiányoznak a hazai ízek, a paprikás szalámi, a túró rudi, a Pickwick tea, amely, nevével ellentétben, nem angol, és még sok minden más, ami azelőtt természetes volt... Az internet segítségével azonban rátaláltam a londoni Magyar Boltra, házhoz is szállítanak és nagyon kedvesek a tulajdonosok, meglátogattuk a boltot Chingfordban két évvel ezelőtt pontosan október 23-án!



Azóta háromszor látogattam Magyarországra és elmondhatom, furcsa volt minden, amikor megérkeztem. A reptéren a magyar útlevélkezelőnek szeme sem rebbent, amikor angolul köszöntem, valószínűleg, megszokta már. Ez főleg nekem volt kínos. Mentségemre szóljon, az angol nyelvű környezetben töltött hosszú hónapok után, valahogy természetes volt a „good morning”, a „jó napot kívánok” helyett. Ugyanúgy, amikor az egyik kávézóban, szintén a budapesti reptéren valakit véletlenül meglöktem a nagy tolongásban, a „sorry” előbb csúszott ki a számon, mint a „bocsánat”.. Ez pár nap alatt elmúlik, átállsz, aztán megint természetes lesz, ha angolul kell vonatjegyet venned Londonban. Megismerkedtem egy magyar családdal is. Gergő, az apuka az egyetemen tanít, Kata pedig még otthon van a kisebbik lányukkal gyesen, a nagyobbik hat éves, tavaly szeptemberben a második tanévét kezdte meg az általános iskolában. (az angol gyerekek öt évesen kezdik az iskolát). Mesélték, hogy nehéz volt az elején, mert bár a szülők jól beszéltek angolul, a kislánynak meg kellett küzdenie az új környezettel, azzal, hogy nem értette, hogy a tanító néni és az osztálytársai mit mondanak.. A második évben könnyebben vette az akadályokat és már jól érzi magát a suliban. Otthon természetesen magyarul beszélnek és ez a kétnyelvűség mindkét gyerkőc előnyére fog válni.
Ha úgy alakul az életem, hogy külföldön alapítok családot, nem tudom elképzelni, hogy a gyerekem ne tanuljon meg magyarul. Nyelveket beszélni csodás dolog. Anyanyelven megszólalni, írni, pedig  különleges. A „valahová tartozás” érzését adja. Ha viszont beszéled a választott országod nyelvét is, rögtön nem érzed, hogy kívülálló vagy, hanem, ha teljesen nem is, de kicsit asszimilálódsz, a környezet és a kultúra hat rád, így könnyebb újrakezdeni a megszokott életedtől távol.

A külföldön való kalandozások hatása az is, hogy időről-időre összehasonlítod az országokat, ahol éltél, sokféle szempontból: emberek, mentalitás, életszínvonal, lehetőségek, megélhetés.. Magyarországon és Angliában nagyjából ugyanolyan árakkal találkozol. Van termék, ami a szigeten olcsóbb és természetesen vannak, a hazaihoz viszonyítva, drágább áruk is. Azt tapasztaltam, hogy Angliában az egyes cikkeket könnyebben megengedhetem magamnak, mint Magyarországon, még akkor is, ha átszámítva azonos az értékük.. A magyarázat egyszerű: az életszínvonal és a fizetések. Itt egy általános iskolai osztályfőnök napi 100-150 fontot (kb 30 ezer Ft-nak megfelelő összeget) visz haza..  Egy kiló kenyér pedig 1 fontba kerül... Azt hiszem, ez nem igényel további magyarázatot... Ezek az élmények pedig mindig elszomorítanak. Olyan jó lenne, ha Magyarországon is ilyen nívón élhetnénk és a fiatalok nem kényszerülnének elhagyni az országot. Persze csavarogni a világban nagyon jó dolog, (munka)tapasztalat, nyelvtanulás, kapcsolatok, élmények, ezek mind hozzátesznek valami pozitívat ahhoz, aki voltál, mielőtt kijöttél. Én is gazdagodtam. Viszont az is igaz, hogy ha megszoksz egy bizonyos színvonalat, nehezen adod alább. Ezért nehéz visszamenni. Nem tudom a választ arra, mikor fogok ismét Magyarországra költözni, csupán az biztos, hogy addig maradok egy helyen, ameddig jól érzem ott magam, ameddig szabadon és korlátok nélkül élhetek. Mert akkor érzem magam boldognak.


Angliai életem első évét egy kis, essex-i faluban töltöttem, ahol nemhogy magyarokkal, de fiatalokkal sem nagyon találkoztam. Londonhoz való közelsége miatt, (egy óra vonattal a főváros), napközben teljesen kiürült Kelvedon. Az első hónap nagy magányban telt, ami furcsa volt, hiszen pár hónappal azelőtt még ötszáz gyerek és hatvan kolléga vett körül. Aztán egy kedves könyvtáros hölgy megadta néhány kollégám nevét, akik szintén childminderként dolgoztak a faluban. Így találkoztam spanyolokkal, csehekkel és németekkel, együtt jártunk hétvégenként kirándulni, utazgatni, bowlingozni. Egy év elteltével azonban szétszéledt a társaság, különféle okokból sokan hazaköltöztek a saját országukba tanulni vagy munkát vállalni, néhányan maradtak Angliában, hogy a szomszédos nagyvárosban próbáljanak szerencsét. Én is elköltöztem, mert hamar rájöttem, hogy a falusi élet nem nekem való...  Közben rátaláltam egy nagyon kedves magyar baráti társaságra Braintree-ben, akikkel kapcsolatban mindig azt érzem, hogy a Jóisten küldte őket az utamba! Egy csodás hetet töltöttem náluk, azóta is szeretettel gondolok rájuk. Igyekeztem meghálálni nekik minden segítséget, viszonozni a kedvességüket.



Tavaly szeptemberben Cambridge-be költöztem. A város leírhatatlanul szép, minden kockakő több száz éves, miközben épül a modern negyed, szórakoztató központtal, uszodával, irodaépületekkel. Történelem és modernitás, régi és új, pezsgő irodalmi és tudományos élet, nagy magyar közösség jellemzi a várost. Lépten-nyomon honfitársakba botlom, és nagyon élvezem, hogy ha bemegyek egy üzletbe, magyarul köszönt az eladó! Többségük segítőkész, kedves és nyitott. Akárcsak a helybeliek. Mivel kozmopolita és az egyetem miatt kicsit tranzitváros is Cambridge, az állandó lakosok megszokták a térképpel mászkáló, eltévedt turistákat, akiknek szívesen segítenek még akkor is, ha az illető nem kért útbaigazítást. Ez a kedvesség az, amit hamar megszoktam itt a szigeten, főleg, hogy az első heteket magam is a város felfedezésével, múzeumok és college-ok látogatásával töltöttem. De erről részletesebben majd legközelebb...




 

És végül az interjú harmadik része:

Kriszta, vannak kint magyar barátaid?

Mint említettem, az essexi faluban nem volt lehetőség magyarokkal találkozni, így az első év nemzetközi kapcsolatok építésével telt, illetve a fehérvári barátaimmal találkoztunk néha, mivel ők messze laktak tőlem, Londontól északra, ezért ritkán tudtunk közös programokat szervezni. Amint ideérkeztem Cambridge-be meglepett, mennyi magyar szót hallottam szerte a városban és a kör azóta is egyre bővül. Csatlakoztam a Cambridge-Szeged Társasághoz, amely az egyetemen működik és sok jó programot szerveznek, ahol ismét van lehetőség magyarokkal találkozni!

Kell-e / számít-e kint a nyelvvizsga?

Nyelvvizsga nem számít itt kint, a nyelvtudás viszont igen. Minden munkához, még a takarításhoz is elvárnak bizonyos fokú tudást. És persze Neked is fontos, hogy megértsenek és megértesd magad. Enélkül nehéz boldogulni. Minimum középfokú nyelvtudással érdemes belevágni, mert  sok hivatalos ügyet egyedül kell intézni: bankszámlanyitás, National Insurance Number (angol TAJ szám) igénylése, albérleti és munkaszerződés aláírása, stb. Egyik sem bonyolult, de az ügyintéző kérdéseire illik tudni angolul válaszolni, ha már ebben az országban szeretnénk letelepedni.

 Kell-e tudni az angol nyelvtant?

A nyelvtant a mindennapi életben nem kell tudni. DE! Sosem úgy tanuljuk a nyelvet, hogy szavakat rakosgatunk egymás után rendszer nélkül, tehát aki nyelvet tanul, az szabályokat is tanul. Ahhoz, hogy itt boldogulj nem kell nyelvvizsga, csak a használható nyelvtudás, a kommunikáció alapú tudás szükséges. De az elengedhetetlen.

Mit tegyen az, aki fél megszólalni angolul?

Aki fél megszólalni, azt bátorítani kell. A legfontosabb, hogy el kell hinni, hogy senki sem perfekt angollal születik. Amúgy a szigetlakók nagyon türelmesek, megvárják, amíg befejezed a mondandódat, nem vágnak közbe, még akkor sem, ha keresed a szavakat. Egyik legfrissebb élményem egy bankban volt, amikor előttem egy indiai férfi kézzel-lábbal próbálta elmutogatni amit szeretett volna, és az ügyintéző végighallgatta, segített neki. Tehát nem kell félni, de ha külföldre szeretnél költözni, akkor magabiztosság és jó kommunikációs készség szükséges mindenképpen. Ez persze nem jelenti azt, hogy perfektnek kell lenni nyelvtanilag, a lényeg az, hogy el merjük mondani, amit szeretnénk, merjünk kérdezni és segítséget kérni, mert az angolok tényleg segítőkészek. (néha túl sokáig is állnak a kereszteződésben, mert túl udvariasak és egymásnak akarnak utat adni – szintén megtörtént eset! :-))

Mit dolgozol? Mesélj egy napodról!

Live-in nanny vagyok, ami azt jelenti, hogy a családdal élek, bár teljesen külön lakrészem van. Reggel hétkor keltem a lányokat, reggeli, indulás az iskoláikba. Cambridge-ben mindenki bicajozik, így mi is ezzel szeljük át  a várost, mivel a két iskola teljesen más irányban van. 9 után hazaérek, elviszem a kutyust sétálni és fél 11 körül pihenőidőmet töltöm egészen délután háromig, amikor ugyanez visszafelé lezajlik. Este hétig dolgozom, amikor is vacsora, fürdés és fogmosás után „átadom” őket az időközben hazaérkezett szülőknek és a meseolvasás már az ő feladatuk (ki nem hagynák Harry Potter százszor elolvasott könyveinek egyetlen fejezetét sem! A lányok már kívülről fújják az összes kötetet, de nem unják meg! :-) A hétvégéim pedig szabadok.

Mit csinálsz szabadidődben?

Hétvégén kirándulok, utazgatok a környéken, illetve az első hónap a múzeumok, képtárak látogatásával és a város felfedezésével telt. Most szeretnék elvégezni egy óvónőképző tanfolyamot, ami itt teljesen online, de szükséges hozzá egy gyakorlati hely. Néhány része a vizsgának letehető gyakorlati hely nélkül is, ezeket a tanfolyamokat végzem most. Amúgy bármilyen tanfolyamot el lehet végezni, barkácsolástól a műkörömépítésig viszonylag olcsón.

Meséld el a legjobb élményedet!

Nagyon sok jó élményem van, nehéz kiragadni egyet de talán az egyik legjobb, ami nemrégen történt: amikor először ideköltöztem Cambridge-be, találtam egy hangulatos éttermet, ami olcsó és nagyon finom ételeket kínál. Az egyik pultoslány akcentussal beszélt, de mivel angolul társalogtunk, nem gondoltam semmit. Aztán egy másik alkalommal egy barátnőmmel magyarul beszélgettünk, tanakodtunk, mit is együnk, erre a pultoslány kiszól nekünk: „Sziasztok Csajok, mit adhatok?” Majd' elájultam a döbbenettől, hányszor ettem már ott az elmúlt hetekben! :-) Végül a szünetében odajött hozzánk és számot, email címet cseréltünk, azóta is összejárunk és az ő baráti társasága már a miénk is! :-)

Hosszú távon mik a terveid? Hazajössz? Végleg kint maradsz?

A legnagyobb problémám az, hogy nem látok Magyarországon perspektívát. Amikor otthon éltem, nem tudtam, hogy ha dolgozom X összegért, akkor X év múlva hol fogok tartani, hol és miből fogok megélni. Itt kint biztonságban érzem magam anyagilag, tudom, hogy az árak bár itt is emelkednek évente, de kiszámíthatóbb az életem, tudok tervezni, tudom alakítani az életem. Nem szándékozom hazaköltözni, viszont a nyugdíjas éveimben szívesen elüldögélnék a Balaton partján a kis házikómban és etetném a hattyúkat, pont mint régen, amikor kislány voltam...

Köszönöm a beszélgetést!

A blogszülinap alkalmából még egy ajándékot adok nektek. Interjút készítettem egy volt kolléganőmmel, Szücs Krisztával, aki jelenleg Angliában él és dolgozik. Nagyon tanulságos olvasnivaló. Ezúttal ez első részét fogadjátok sok szeretettel:

Mesélj magadról!

Keszthelyen, a Balaton partján születtem, az általános iskolát és a gimnáziumot is ott végeztem, majd a székesfehérvári Kodolányi János Főiskolán szereztem angol nyelvtanár, brit és amerikai irodalom tanár illetve kommunikáció (újságíró) szakos diplomát 2006-ban. Négy évig nyelviskolákban és általános iskolában tanítottam általános és business szaknyelvet, illetve egy  magazin riportere voltam.

 Milyen élményeid, emlékeid vannak a tanítással kapcsolatban?

Nagyon élveztem a tanítás minden percét, sok kedves kollégával kerültem munkakapcsolatba és elmondhatom, sikereket értem el a tanulási nehézségekkel küzdő gyerekekkel, csakúgy mint a felnőttekkel, akiktől a mai napig érkezik visszajelzés sikeres nyelvvizsgákról. Mivel a diploma után két évig csak felnőttekkel foglalkoztam, nagy váltás volt számomra a gyermekek világa az általános iskolában, de szerencsére megtaláltam velük a közös hangot és hamar kialakult a jó kapcsolat köztünk, megfogadták, amit tanácsoltam nekik, és szülőktől kaptam olyan visszajelzést, hogy az addig minden iránt teljesen érdektelen nyolcadikos fiuk a szabadidejében a gép előtt ül és a kedvenc zenekaráról szóló cikkeket fordítja. (ez volt ugyanis az egyik szorgalmi házi, hogy bármiről hozhatnak eredeti szöveget és általuk készített fordítást.) Ez a feladat igazán motiválta őket, később már versenyekre vittem néhányukat, ahol szintén sikereket értek el. Ezek azok az élmények, amely miatt megéri ezt a pályát választani. De még számtalan hasonló történt a négy év alatt.

 Szerinted az iskolai nyelvoktatás mennyire hatékony? Miért? Hogyan lehetne esetleg még hatékonyabbá tenni?

Az általános és középiskolai nyelvoktatás (tisztelet a kivételnek, vagyis azon kollégáknak, akik nem ezt a módszert követik), sajnos még mindig a „diktálom-fordítsd le” „olvasd el – fordítsd le”elvet követi. Nem csoda, ha a tanulók elveszítik a lelkesedésüket és az óra unalomba csap át. Jó lenne warming-up-pal indítani az órákat, némi ráhangolódás, persze angolul, egy kis játék, scrabble, word chain, akármi, ami motiválja őket. Utána lehet rátérni a fő anyagra, de azt is változatosan, nem minden alkalommal ugyanazokat a feladattípusokat adni, hanem variálni őket. A nyelviskolákban is bevált a communication-based módszer: a lényege: úgy tanulod a nyelvet, ahogyan a kisgyerek az anyanyelvét, vagyis nem írsz le semmit először, hanem begyakorlod a szófordulatokat, aztán látod leírva is. A kisgyerek sem tud írni-olvasni, amikor kétéves kora körül elkezdi utánozni a szüleit, testvéreit. Sok-sok előkészületet igényel persze az ilyen típusú oktatás (szeretek bevinni tárgyakat – real objects -, képeket, handoutokat, postereket, kártyákat), de megéri, mert hatékony. Nem csak felnőttekkel, hatéves gyermekekkel is kipróbáltam a módszert, akik kezdő angolt tanultak. És működik! Természetesen megértem, hogy nem mindenki akarja követni a módszert, mert a régi rendszerben másként tanítottak tanítani.. És persze mindenki panaszkodik (jogosan), hogy a tanárok túlterheltek (a tantestületi értekezletek 90 %-a értelmetlen időtöltés és szócséplés kombinációja), de ha valaki igazán komolyan veszi a hivatását és sikereket szeretnek elérni, akkor energiát is bele kell fektetnie. Az élmény kárpótol mindenkit, ezt garantálom! :-)

Mi indított külföldre?

Elsősorban a kaland. Egy ország kultúráját turistaként nem tudod megismerni egy-másfél hét alatt. Ahhoz ott kell élni a helyiek között, azt tenni, amit ők, azt enni, amit ők, átvenni a szokásokat, a történelmüket, összehasonlítani más országokéval és a sajátoddal, ezek mind nagyszerű dolgok. És persze ismerkedni, kapcsolatokat építeni, gyakorolni az élő nyelvet, mert az elmúlt egy év alatt nagyon sok új kifejezést tanultam, amit a pub bárjában az öreg kocsmárostól hallottam, vagy a metróban, amikor útbaigazítást kértem. A szleng kifejezéseket csak itt helyben tanulod meg, nem a könyvekből. Nem is beszélve az akcentusról. Ahány ember annyiféleképpen beszél!

 A másik ok, amiért külföldre költöztem, az sajnos a megélhetés.. A tanárok, mint az köztudott, nincsenek túlfizetve és a sok túlóra, az órákra való felkészülés mind a szabadidőből vesz el értékes órákat, amit természetesen ingyen végzel. Ez nem panasz, bár tény. Ilyenkor persze sokan azzal érvelnek, hogy milyen sok szünete van a tanároknak: három (de szép is lenne, ha igaz lenne) hónap nyári szünet, őszi, téli, tavaszi szünet, stb.. De csak az tudja igazán, mennyire szükséges az az egy hónap nyáron, aki próbált valaha reggel héttől délután négyig gyerekekkel foglalkozni és egyszerre húsz-harminc gyerek figyelmét lekötni. :-)

Tehát elindultam én is külföldre, a ködös Albiont választottam. Nem bántam meg. Egy évvel ezelőtt jöttem ki és elmondhatom, a mérleg egyértelműen pozitív. Bár voltak nehézségek, amiket alább részletezek, a sok-sok jó élmény mindenért kárpótolt. Először Essex megyébe költöztem (Kelet-Anglia), ahol egy kis faluban egy családnál dolgoztam nanny-ként. Mivel a tanítás révén volt tapasztalatom, azt gondoltam, tudom majd hasznosítani. És ez így is volt, egy hatéves kisfiút tanítottam, segítettem neki a házi feladatban (spelling, reading, number bonds). Összességében meglepett az a nagy luxus, amibe a család élt: a legújabb hi-tech dolgok, a gyerek mindent megkapott, amit csak szeretett volna és a barátai is hasonló körülmények között éltek. Meglepett, hogy a gyerekeket nem nevelik a szülők (mert dolgoznak reggel héttől este nyolcig),  évente más vigyáz rájuk, nincs állandóság, és ezáltal érzelmi biztonság, ami egy gyermek életében kifejezetten fontos. Ennek ellenére, vagy talán pont ezért nagyon megkedveltem Benjamint, és végül egy évig dolgoztam nekik. A falusi életet viszont sosem kedveltem igazán főleg, hogy mindössze két pub és egy könyvtár volt az összes szórakozási lehetőség. Az elején, amikor valaki külföldre vetődik, érdemes beiratkozni az amúgy ingyenes (!) könyvtárba. Én például azért szerettem volna olvasókörhöz csatlakozni, hogy barátokra, hasonló érdeklődésű emberekre szert tegyek. A könyvtáros hölgy nagyon kedvesen mondta, hogy van néhány nanny a faluban, megadná az elérhetőségüket. Így találkoztam spanyolokkal csehekkel, németekkel, akikkel aztán együtt jártunk szórakozni, kirándulni a hétvégén. Végül egy év után szétszéledt a társaság, néhányan hazamentek, mások, köztük én is elköltöztem másik városba. Így kerültem Cambridge-be, kedvenc városomba. Idén márciusban jártam itt először és azt gondoltam, milyen jó lenne itt élni. Augusztusban kaptam egy állásajánlatot egy félig magyar, félig angol családtól, hogy tanítsam magyarul a lányaikat, akik 5 és 8 évesek. Imádnivalóan elevenek, és hozzájuk csatlakozik még a család kedvence, Csillag, a vizsla! :-) A város gyönyörű, minden épület minimum nyolcszáz éves, szépen gondozott parkok, folyópart és sok-sok múzeum és könyvtár, program vár mindenkit. És persze nagyon sok a honfitársunk él itt, minden üzletben találtam magyart, vagy legalább olyat, aki ismer magyarokat! Az egyetem miatt pezseg az élet, a magyarok is összetartóak, programokat szerveznek a facebookon.

Ott tényleg kolbászból van a kerítés? Úgy értem, itthonról sokan azt gondolják, ott kevés munkával lehet sok pénzt keresni. Igaz ez?

Természetesen ez nem igaz. Míg néhány évvel ezelőtt egy angol megtehette, hogy pénteken háromkor becsukja az irodája ajtaját és hétfőig be sem teszi a lábát a munkahelyére, ma ezt már a nagymértékű bevándorlás miatt nem teheti meg, mert sokan állnak sorba az állásáért. Az üzletek szombaton és vasárnap is nyitva vannak, a nagyobb bankok szintén, ami nekem furcsa volt, hiszen otthon a bankok többsége délután négykor, pénteken háromkor zár. Itt viszont kényelmesen intézhetem a bankügyeket akár szombat délután háromkor is. Persze ne gondoljuk azt, hogy minden rózsaszín. Az álláshelyekért komoly harc folyik, nehéz manapság jó munkahelyet találni itt is. Sok a munkanélküli de még többen azok az angolok, akik segélyből és önkormányzati lakásban élnek, nem dolgoznak, viszont mindig elégedetlenek. Ők voltak azok, akik gyújtogattak és fosztogattak országszerte augusztusban. Nem a bevándorlók. Ők ugyanis megbecsülik, ha jobb körülmények között élhetnek, mint a hazájukban és keményen dolgoznak.

Folytatás hamarosan...