Ezentúl minden második szerdán Angliában élő barátom, Kriszta naplóját olvashatjátok a blogban. Fogadjátok szeretettel:

„Ha a ténfergésből elég lesz...” - nagy újrakezdés


Lassan két éve élek Angliában. A családom és a barátaim a megmondhatói, hogy nem volt könnyű döntés a külföldre távozás. Szerettem Magyarországon élni, ott vannak a gyökereim. A csodálatos gyermekkorom, a kirándulások és táborozások sok szép emléke fűz oda, élmények, amiket az általános iskola, a gimnázium vagy a főiskola adott, a munkám és az életem... Mindezeket nem volt egyszerű feladni. A főiskola utolsó évében elkezdődött egy olyan folyamat a közoktatásban, amely azóta sem változott pozitív irányba. Tanárként és újságíróként diplomáztam, és úgy érzem mindkét pályán sikerült megvalósítanom azt, amit szerettem volna, felnőtteket és gyerekeket is tanítottam, újságot is írtam, mindenből tanultam, a jó és a rossz élményekből is levontam a tanulságot. Sajnos, tanári fizetésből nem lehet Magyarországon megélni, és bár imádtam a munkám, egyszer csak eljött az a pillanat, hogy feltegyem a kérdést magamnak: megéri minden nap 12 órázni, vállalni az általános iskola mellett a délutáni nyelviskolákat és az esti magántanítványokat, hétvégén is dolgozni azért, hogy aztán ne maradjon időm kikapcsolódni, feltöltődni. Mert csak az tud adni, akinek van miből adnia. A sárga csekkek fogságából pedig az egyetlen út külföldre vezetett.

Azt hiszem, jól döntöttem, hogy a „ködös Albiont” választottam úticélként.  Nem tudom, hogy ez csupán egy állomás az életemben vagy végleg ideteszem át a törzshelyem, mindenesetre most úgy érzem, kerek a világ. Megtaláltam azt a helyi (magyar és nem magyar) közösséget, akiknek a társaságában jól érzem magam, látom a jövőt, a lehetőségeket, vannak terveim, perspektívám. Utóbbit Magyarországon egyelőre nem érzem biztosítottnak. (bár én lennék a legboldogabb, ha kedvező változást tapasztalnék.)

Sok mindent azonban nem sikerült átmentenem a régi életemből az újba: a kapcsolataimat, a csodálatos barátaimat, a családomat, akik mind elviselhetetlenül hiányoznak. A honvágy viszont furcsa érzés. Gimnazistaként két nyarat töltöttem Németországban, ami nyaralás volt a javából, olvasásról, pihenésről, kikapcsolódásról és nagy kirándulásokról szólt. Mindkét alkalommal hat hét elteltével elhatalmasodott rajtam az érzés, hogy bármennyire jó itt lenni, azért a Balaton mégiscsak a világ közepe.
Mielőtt, immár felnőttként, a harminchoz közeledve Angliába költöztem volna, sokan óva intettek a honvágytól. Mi lesz, ha nem bírod majd? - tették fel a kérdést. És igen, magam is tartottam ettől. (főleg, hogy egyre többen mondták..) Aztán leszálltam Lutonban, eltelt néhány hét, hónap, és nem éreztem honvágyat. Sőt..
Azóta csak az ünnepek furcsák kicsit (az első karácsonyomon is túl vagyok amit a szeretteimtől távol töltöttem). Nem állíthatom, hogy nem hiányoznak a hazai ízek, a paprikás szalámi, a túró rudi, a Pickwick tea, amely, nevével ellentétben, nem angol, és még sok minden más, ami azelőtt természetes volt... Az internet segítségével azonban rátaláltam a londoni Magyar Boltra, házhoz is szállítanak és nagyon kedvesek a tulajdonosok, meglátogattuk a boltot Chingfordban két évvel ezelőtt pontosan október 23-án!



Azóta háromszor látogattam Magyarországra és elmondhatom, furcsa volt minden, amikor megérkeztem. A reptéren a magyar útlevélkezelőnek szeme sem rebbent, amikor angolul köszöntem, valószínűleg, megszokta már. Ez főleg nekem volt kínos. Mentségemre szóljon, az angol nyelvű környezetben töltött hosszú hónapok után, valahogy természetes volt a „good morning”, a „jó napot kívánok” helyett. Ugyanúgy, amikor az egyik kávézóban, szintén a budapesti reptéren valakit véletlenül meglöktem a nagy tolongásban, a „sorry” előbb csúszott ki a számon, mint a „bocsánat”.. Ez pár nap alatt elmúlik, átállsz, aztán megint természetes lesz, ha angolul kell vonatjegyet venned Londonban. Megismerkedtem egy magyar családdal is. Gergő, az apuka az egyetemen tanít, Kata pedig még otthon van a kisebbik lányukkal gyesen, a nagyobbik hat éves, tavaly szeptemberben a második tanévét kezdte meg az általános iskolában. (az angol gyerekek öt évesen kezdik az iskolát). Mesélték, hogy nehéz volt az elején, mert bár a szülők jól beszéltek angolul, a kislánynak meg kellett küzdenie az új környezettel, azzal, hogy nem értette, hogy a tanító néni és az osztálytársai mit mondanak.. A második évben könnyebben vette az akadályokat és már jól érzi magát a suliban. Otthon természetesen magyarul beszélnek és ez a kétnyelvűség mindkét gyerkőc előnyére fog válni.
Ha úgy alakul az életem, hogy külföldön alapítok családot, nem tudom elképzelni, hogy a gyerekem ne tanuljon meg magyarul. Nyelveket beszélni csodás dolog. Anyanyelven megszólalni, írni, pedig  különleges. A „valahová tartozás” érzését adja. Ha viszont beszéled a választott országod nyelvét is, rögtön nem érzed, hogy kívülálló vagy, hanem, ha teljesen nem is, de kicsit asszimilálódsz, a környezet és a kultúra hat rád, így könnyebb újrakezdeni a megszokott életedtől távol.

A külföldön való kalandozások hatása az is, hogy időről-időre összehasonlítod az országokat, ahol éltél, sokféle szempontból: emberek, mentalitás, életszínvonal, lehetőségek, megélhetés.. Magyarországon és Angliában nagyjából ugyanolyan árakkal találkozol. Van termék, ami a szigeten olcsóbb és természetesen vannak, a hazaihoz viszonyítva, drágább áruk is. Azt tapasztaltam, hogy Angliában az egyes cikkeket könnyebben megengedhetem magamnak, mint Magyarországon, még akkor is, ha átszámítva azonos az értékük.. A magyarázat egyszerű: az életszínvonal és a fizetések. Itt egy általános iskolai osztályfőnök napi 100-150 fontot (kb 30 ezer Ft-nak megfelelő összeget) visz haza..  Egy kiló kenyér pedig 1 fontba kerül... Azt hiszem, ez nem igényel további magyarázatot... Ezek az élmények pedig mindig elszomorítanak. Olyan jó lenne, ha Magyarországon is ilyen nívón élhetnénk és a fiatalok nem kényszerülnének elhagyni az országot. Persze csavarogni a világban nagyon jó dolog, (munka)tapasztalat, nyelvtanulás, kapcsolatok, élmények, ezek mind hozzátesznek valami pozitívat ahhoz, aki voltál, mielőtt kijöttél. Én is gazdagodtam. Viszont az is igaz, hogy ha megszoksz egy bizonyos színvonalat, nehezen adod alább. Ezért nehéz visszamenni. Nem tudom a választ arra, mikor fogok ismét Magyarországra költözni, csupán az biztos, hogy addig maradok egy helyen, ameddig jól érzem ott magam, ameddig szabadon és korlátok nélkül élhetek. Mert akkor érzem magam boldognak.


Angliai életem első évét egy kis, essex-i faluban töltöttem, ahol nemhogy magyarokkal, de fiatalokkal sem nagyon találkoztam. Londonhoz való közelsége miatt, (egy óra vonattal a főváros), napközben teljesen kiürült Kelvedon. Az első hónap nagy magányban telt, ami furcsa volt, hiszen pár hónappal azelőtt még ötszáz gyerek és hatvan kolléga vett körül. Aztán egy kedves könyvtáros hölgy megadta néhány kollégám nevét, akik szintén childminderként dolgoztak a faluban. Így találkoztam spanyolokkal, csehekkel és németekkel, együtt jártunk hétvégenként kirándulni, utazgatni, bowlingozni. Egy év elteltével azonban szétszéledt a társaság, különféle okokból sokan hazaköltöztek a saját országukba tanulni vagy munkát vállalni, néhányan maradtak Angliában, hogy a szomszédos nagyvárosban próbáljanak szerencsét. Én is elköltöztem, mert hamar rájöttem, hogy a falusi élet nem nekem való...  Közben rátaláltam egy nagyon kedves magyar baráti társaságra Braintree-ben, akikkel kapcsolatban mindig azt érzem, hogy a Jóisten küldte őket az utamba! Egy csodás hetet töltöttem náluk, azóta is szeretettel gondolok rájuk. Igyekeztem meghálálni nekik minden segítséget, viszonozni a kedvességüket.



Tavaly szeptemberben Cambridge-be költöztem. A város leírhatatlanul szép, minden kockakő több száz éves, miközben épül a modern negyed, szórakoztató központtal, uszodával, irodaépületekkel. Történelem és modernitás, régi és új, pezsgő irodalmi és tudományos élet, nagy magyar közösség jellemzi a várost. Lépten-nyomon honfitársakba botlom, és nagyon élvezem, hogy ha bemegyek egy üzletbe, magyarul köszönt az eladó! Többségük segítőkész, kedves és nyitott. Akárcsak a helybeliek. Mivel kozmopolita és az egyetem miatt kicsit tranzitváros is Cambridge, az állandó lakosok megszokták a térképpel mászkáló, eltévedt turistákat, akiknek szívesen segítenek még akkor is, ha az illető nem kért útbaigazítást. Ez a kedvesség az, amit hamar megszoktam itt a szigeten, főleg, hogy az első heteket magam is a város felfedezésével, múzeumok és college-ok látogatásával töltöttem. De erről részletesebben majd legközelebb...