Megtanítalak angolul

Megtanítalak angolul


Kriszta naplója - Magyarok találkozója

2012. augusztus 01. - Mrssheperd

Cambridge-i magyarok első találkozója


Minden egy hozzászólással kezdődött a Facebookon... Egy oldalon, amely a városban élő, dolgozó honfitársainkat hivatott összegyűjteni, megjelent egy komment arról, hogy mennyien is lakunk itt valójában. Az oldal moderátora, Ivett, írta, hogy de jó lenne, ha egyszer tudnánk találkozni. Az én kérdésem a hol és mikor volt. Dánieltől érkezett a következő hozzászólás, egy jó kis pubot ajánlott helyszínként és egy két héttel későbbi dátumban meg is egyeztünk. Így a Találkozó gondolata körülbelül tíz perc leforgása alatt született meg.  

A hely lefoglalva, a találkozó ténye minden fórumon terjesztve, mi pedig épp hátradőltünk volna, amikor jött egy sms Ivettől, hogy gond van: miután szerdán ismét felhívta a helyet, hogy megerősítse a szombati foglalást, a pub managere állítólag nem tudott az rendezvényről.. Őrült telefonálgatás és pub kereső túra kezdődött, végül csütörtökön délelőtt sikerült egy nagyszerű, elegáns, tágas, helyet találni - az egész emeletet megkaptuk!

Kértünk visszajelzést a részvételi szándékot illetően, eszerint is adtuk le a foglalást, és annak ellenére, hogy voltak negatív felhangok („leszünk majd öten!”), magunk sem hittük, hogy valóban mindenki eljön és több mint 40-en fogjuk majd körbeülni a sok kis asztalkából kirakott nagy kört!
Az este közös beszélgetéssel kezdődött, mindenki elmondta, Magyarország melyik részéről érkezett (jó volt hallani a boldog felkiáltásokat: „Jajj, de jó, Ti is szegediek vagytok?”), hogy mióta él Angliában, Cambridge-ben és hogy mivel foglalkozik. Sokan mondták, hogy négy éve, hat éve, hét éve, nyolc éve vannak itt, mígnem egy srác, akire éppen sor került, csak annyit mondott: „Szerdán érkeztem!” - mondani sem kell, hatalmas tapsot kapott! (Hozzáteszem, micsoda szerencsés ember, amikor én kijöttem, senkit sem ismertem, ő pedig ideérkezése után 4 nappal egy 40 fős társaságba csöppent!).

Az egész este nagyon jó hangulatban telt, igyekeztem mindenkivel pár szót váltani és egy rövid közvélemény-kutatást végezve az összejövetelek gyakoriságát illetően, közösen megállapodtunk, hogy ezentúl minden hónap első hétvégéjén ugyanitt, ugyanekkor! Ildi és Janka, akik kürtőskalácsot készítenek és árulnak a városban, hoztak jó néhány doboz sütit, amivel máris nagymértékben csökkent a hazai ízek iránti vágyunk! Még maradt annyi, hogy a pub személyzetét is megkínálták, csak hogy lássák, hogy mulat a magyar!

A találkozót nemcsak szórakozás céljából (bár annak sem volt utolsó) szerveztük, hanem azért is, mert hasznos egy olyan fórum, ahol kicserélhetjük a tapasztalatainkat, segíthetünk egymásnak lakást, munkát találni, akinek van egy ötlete, jó tanácsa, vagy kérdése, megoszthatja a Facebook oldalon.
Felmerült még egyéb összejövetelek gondolata is, például egy bolhapiac, ahol a használt cuccainkat lehetne kicserélni, eladni, illetve a jó idő beköszöntével szabadtéri rendezvényeket is tarthatnánk.

Bátran ajánlom külföldön élő honfitársaimnak, hogy szervezzenek hasonló találkozókat, ahol nem a megjelentek számán van a hangsúly, hanem, hogy végre megint magyar szót hallottunk és  nagyokat nevettünk olyan poénokon, amelyeket csak MI, MAGYAROK értünk!
magyar találkozó 063.jpg

magyar találkozó 069.jpg

magyar találkozó 073.jpg

Kriszta naplója - vajon mi nem kapható az angol piacon?

Friss kenyér, házi szappan és Elvis bakeliten – vajon mi NEM kapható az angol piacon?

 
Imádom a piacokat. A hangulat mindig magával ragad: ha szeretnék vásárolni valamit, vagy csak unatkozom, elmegyek a Cambridge szívében található, több száz éves műemlék épületekkel körülvett macskaköves térre, ahol mindig találok egy egyetemistát, aki bűvészmutatványokkal szeretne némi zsebpénzre szert tenni, vagy néhány fiatal hippit, akik utcazenélnek és tíz fontért árulják a cédéjüket.

Hétfőtől szombatig általános piac van, a szokásos standokkal, ahol helyi farmerek árulnak tejet, kenyeret, zöldséget, gyümölcsöt, mézet, sajtot, virágot, frissen facsart narancslevet és házi készítésű édességet.  

Mivel nagy a tér, lehetetlen két óránál kevesebbet eltölteni, ha mindent szeretnél megnézni, ezért előbb-utóbb megéhezel. Mi is lenne jobb egy frissen sült kolbásznál és bagettnél! Igazi német Bratwurst kapható Sylviánál, a szlovák hölgynél – a város kozmopolita jellege mindig ámulatba ejt! -, akivel rögtön az ideérkezésem utáni első napokban megismerkedtem. Legnagyobb meglepetésemre, felismerte az akcentusomat, mondta, hogy lehet, hogy téved, de szerinte magyar vagyok. Miután kérdőn bámultam rá, hozzátette, hogy nagyon sok magyar barátja van Szlovákiában, és mindegyiküknek hasonló a kiejtése..  Azóta is, ha a piacon járok, csak nála ebédelek! (Miután tisztáztuk, honnan jöttem, rögtön kérdezte, hogy a paprikás kolbászból kérek-e, mondtam, naná, a sápadt, íztelen szürkéket meghagyom a szigetlakóknak!)

A vasárnapi piac még különlegesebb. Ezen a napon ugyanis a helyi és a környékbeli művészek, iparművészek, kereskedők árulják portékájukat. Van itt minden: cambridge-i fényképész vesz fel megrendeléseket portré és családi események fotózására, helybeli művészházaspár, akikkel szintén szóba elegyedtem, mert olyan gyönyörű festményeik vannak, hogy tátva maradt a szám. Kérdeztem tőlük, van-e kiállítótermük is, de mondták, nagyon drága a bérleti díj, ezért költöztek a piacra. Mellettük Tom, a nyugdíjas biológus saját készítésű gyermek fa játékait árulja, gyönyörűek mind és mesélte, nagy rá a kereslet, mert a bolti játékokból 12 egy tucat...

Igazi különlegességnek számít, hogy Nagy-Britanniában elsőként Cambridge-ben nyitott kinti fodrász és borbély-szalont egy olasz mester: Francesco Scaglione, akit még nem sikerült elcsípnem, mert csupán évente néhányszor tart bemutatót a piacon.

Oh és a használt könyv és cédé stand.. Itt órákat tudok eltölteni. Fillérekért juthatsz hozzá könyvritkaságokhoz, első kiadásokhoz,  gyerekeknek szóló könyvek és szebbnél-szebb albumok, cédék és bakelitek közül választhatsz. A gyűjtőknek igazi Paradicsom!

Ha egyedi, saját készítésű ajándékot keresel, szintén jó helyen jársz: ékszerek, bőrkötésű noteszek, házi szappan és habfürdő-golyó, gyertya és füstölő, fémből készült, gyönyörűen megmunkált pecsétek, üvegtárgyak, kerti törpék - felsorolni is nehéz!

A másik kedvencem pedig a vintage-stand, a használt cuccok részlege! Van itt minden: ruhák, övek, ékszerek, apró ajándéktárgyak, amiknek mind-mind története van, hiszen egyszer már valakinek ott volt a polcán az a könyv, valaki már hallgatta azt a lemezt és oh.. ha azok a gyönyörű táskák és kendők beszélni tudnának..

 
market place 008.jpg

market place 032.jpg

vegyes 086.jpg

Kriszta naplója - Kirándulások még

Kacsák, vadludak és egy csipet Ausztrália – a kirándulás folytatódik


Ha az ember lányát egy esős, szürke, nyirkos országba viszi a sors, mindenképpen megtanulja értékelni a meleget és a napfényt (ha eddig nem tette volna). Az angolok filozófiája is úgy hangzik: hozz ki a legtöbbet egy szép napos hétvégéből (mert úgyis kevés van belőle). Nos, mi elindultunk. Nyugat-Essex felé vettük az irányt és Brentwoodban illetve a közeli Basildonban néztük meg a Country Parkot. A képek azt a remek napot idézik, amikor reggel tíztől este hatig sétáltunk erdőkben, golfpályákon, tavakon átívelő hidakon, és mikor az estét egy Ausztráliát idéző, Outback Steakhouse nevű étteremben zártuk, ahol a menü grillezett csirkemell vajon párolt zöldségekkel és egy hatalmas pohár (vagy inkább korsó) frissen facsart narancslé!  
basildon brentwood  02.jpg

basildon brentwood 14.jpg

Kriszta naplója 5. rész: A kakasviadaltól a palacsintadobálásig

A kakasviadaltól a palacsintadobálásig – variációk angol módra nagyböjt előestéjén

 
Az Egyesült Királyság nagy részén a kereszténységgel terjedt el a szokás a nagyböjtöt megelőző kedden, (Shrove Tuesday) hogy a házban felhasználták mindazokat az alapanyagokat, amelyeket tilos enni húsvét előtt 40 napig, mint például a tojás, liszt, vaj, cukor. A hozzávalók tehát adottak, és ma már vallási meggyőződéstől függetlenül egész Nagy-Britannia palacsintát sütöget otthon (vagy, ami gyakoribb, megveszik készen.. uhh..)

A hagyományos angol palacsintát megkenik cukorsziruppal, vagy megszórják porcukorral, feltekerik és citromlevet öntenek a tetejére.

 

 

Pancake Day régen

Pancake Bell:  valaha ez a nap csak délelőtt volt munkanap, délután az emberek már nem dolgoztak. Maga az elnevezés onnan ered, hogy húshagyó kedden a templom harangját (bell) félreverték, ezzel hívták gyónásra a híveket. Pontosan délelőtt 11 órakor szólalt meg a harang, figyelmeztetve a háziasszonyokat, hogy nekiálljanak palacsintát sütni. A harangok még ma is szólnak vidéken a falvakban, bár ez ma már teljes munkanapnak számít.

A rómaiak vezették be a szigeten a kakasviadalokat és ezt a napot különösen megfelelőnek tartották erre a célra (valószínűleg sosem fogjuk megtudni, miért..).

Közép-Angliában (Midlands) régen, az első palacsintát a csirkéknek adták, hogy továbbra is termékenyek legyenek. Az első három palacsinta szentnek számított. Mindegyikre keresztet rajzoltak, meghintették sóval és félretették, hogy távol tartsa a gonoszt a háztól.

Na de nézzük a jelenkori hagyományokat, hiszen nem is lennének az angolok angolok, ha nem találtak volna ki erre a napra (is) valami őrült szokást.
Országszerte palacsintaversenyeket rendeznek: egy palacsintasütővel a kézben kell futva megtenni egy adott távot. A cél, hogy futás közben minél többször feldobd és megfordítsd a palacsintát.
 


Olney városa híres a hasonló futóversenyekről. A történet 1445-től datálódik: egy háziasszony éppen palacsintát sütött, amikor meghallotta a misére hívó harangszót a templomból. Ahogyan volt, kötényben és kezében a palacsintasütővel rohant a templomba. Azóta is kizárólag helybeli lányok vehetnek részt a versenyen, és szigorúan kötényben, főkötőben kell végigfutni az Olney piacterétől a templomig vezető 375 m-es távot - palacsintasütővel a kézben. (a rekord 63 másodperc volt, amelyet 1967-ben állítottak fel).Az első hölgy, aki beér a templomba, felszolgálja a palacsintát a templomszolgának, aki ezért cserébe megcsókolja, lesz a győztes!

Scarborough-ban egyszerre tízen ugrálnak egy, az út felett kifeszített ugrókötélen, Ashbourne-ben (Derbyshire) pedig a világ legrégibb, leghosszabb és legőrültebb focimeccsén vesz részt a város apraja-nagyja. Két napon át több százan játszanak egy kézzel festett parafa belsejű labdával, a két kapu egymástól három mérföldre van és a szabályok jóval egyszerűbbek a hagyományos focinál.

A híres londoni Westminster School-ban szintén régóta hagyomány, hogy ezen a napon az iskola szakácsa egy hatalmas palacsintát hajít ki az ablakon öt méter magasból az udvaron várakozó fiúknak. Az nyer, aki a legnagyobb darabot szerzi meg a palacsintából..


Forrás: www.telegraph.co.uk (fotó)
            Mandy Barrow (fotók)



 

Kriszta naplója 4. rész: Tiptree

Tiptree, azaz hogyan készül az angol narancslekvár?


A Tiptree lekvár errefelé olyan fogalom, mint nálunk a makói hagyma, vagy a szögedi paprika.
Ebben a kis, Essex megyei, kelet-angliai faluban, 126 éve készül a finom lekvár és még sok minden más. (A régiót az ország éléskamrájának is nevezik, viszonylag száraz, meleg klímája és talaja  miatt sokféle zöldség, gyümölcs megterem.) Mivel a dzsem is fent van a tíz kedvenc ételemet tartalmazó listán és olyan szerencsében részesültem, hogy egy évig éltem a Tiptree-vel szomszédos faluban, egyértelmű volt, hogy a gyárlátogatás kihagyhatatlan, már-már kötelező program lesz, így beleástam magam a lekvárkészítés rejtelmeibe!

Kezdjük egy kis történelemmel:

Az üzem alapítója, Sir Arthur Charles Wilkin régi földműves család sarjaként hozta létre 1885-ben a Britannia Fruit Preserving Company-t. Felmenői az 1700-as évektől gazdálkodtak Tiptree-ben és környékén. 1901-re a társaságnak már 8000 fős állandó vevőköre volt, majd négy évvel később nevet változtattak, Wilkin and Sons Ltd.-re, mivel Britannia néven sok társaságot jegyeztek be abban az időben. 1913-ban az alapító halálát követően a társaság elnöki posztját fia, Charles John vette át.

Az 1920-as évekre 100 ezer fontnyi éves forgalmuk volt, a vevőkör pedig 200 ezer főt számlált.
A második világháború idején a társaság komoly veszteséget könyvelt el: a munkaerőhiány, az állandó bombázások, a kiskereskedők konkurenciája és a közvetlen eladási tilalom erősen visszavetette a termelést, az eladás stagnált.

Az ötvenes évekre az üzlet ismét felvirágzott, és sikere azóta is töretlen. 1971-ben elkezdődött az a modernizációs folyamat, melynek során az elavult fagyasztó- és főzőberendezéseket újakra cserélték. Tíz évvel később, A.F Wilkin, az alapító unokájának nyugdíjba vonulását követően megjelent az új generáció a társaság élén, az éves bevétel pedig elérte az 5 millió fontot.

1989 decemberében létrejött az Employee Benefit Trust, amelyben rögzítették, hogy a dolgozók és a management majdnem fele-fele arányban élhetnek szavazati jogukkal a vállalat jövőjét befolyásoló döntésekben.
1990-ben megnyílt a Tiptree Shop, ahol nemcsak megtekinthető a gyárban készült valamennyi termék, de meg is vásárolhatók.
A kilencvenes évek közepén adták át a teázót, azaz a Tea Room-ot és a gyár életét, történetét bemutató múzeumot is.

Ma az összes eladott termék egyharmada tengerentúli export: Németország, Franciaország, Japán és USA a fő felvásárlók. Nagy-Britannia legtöbb öt csillagos szállodájában, az óceánjáró hajók többségének fedélzetén és a legtöbb légitársaság, köztük a Virgin Atlantic első osztályán is Tiptree jam-et szolgálnak fel.
A tervek szerint 2030-ig a dolgozók száma eléri az 500 főt, 80%-uk helyi, tiptree-i lakos, akik közül többen a birtokon élnek és sok családban a gyárban való munka apáról fiúra száll.
 Jelenleg 1000 holdnyi földterületen termelnek gyümölcsöt és zöldséget, amelyet kézzel szednek és válogatnak.
A technikai igazgató John Worsp, 40 éve dolgozik a cégnél, ő az, aki tudja, hol terem a legjobb citrom, honnan kell beszerezni az ananászt és hogy éppen hol van szezonja a mangónak.




Tiptree szótár, avagy lekvárfajták és elkészítési módok:

A spanyol sárgabarack jam Armagnac brandy-vel készül

Karácsonyi jam: a vegyes gyümölcshöz szegfűszeget és fahéjat adnak

Crystal: finomra vágott héjjal dúsított narancszselé

Double One: narancs és mandarin lekvár

Double Two: narancs és lime az alapanyag

Extra jam: európai szakkifejezés, azt jelenti, hogy 100 gramm termék 45 gramm gyümölcsöt tartalmaz.

Jelly: a főzés után a gyümölcsléből cukorral és zselésítő anyaggal készül

Lemon Curd / Lemon Cheese hozzávalói: tojás, cukor, vaj, citromlé

Little Scarlett: ez az apró, nagyon édes eperfajta az USA-ból származik, egyike volt az első fajtáknak, amelyet Tiptree-ben meghonosítottak.

Old Times: keserű sevilla-i narancs

Málna lekvárok: Sweet Tip: skót málnafajtából készül, ebből adnak el a legtöbbet, Tiny Tip: Kicsit drágább, mert magasabb a gyümölcstartalma, a Seedless pedig a mag nélküli fajta.

Tawny: sötét színű, sevillai narancs lekvár, amelyhez az egész, friss, keserű narancsot Spanyolországból hozzák január-februárban és kizárólag cukrot használnak fel hozzá a főzés során.
Színe és a fűszeres illatának titka abban rejlik, hogy először egészben főzik meg a narancsot, majd kézzel meghámozzák, héját pedig közepes vastagságúra vágják. Ezután újra felfőzik, éjszakára hűlni hagyják, majd harmadszor is forralják és a lekvár a cukrot hozzáadva karamellizálódik. Ebben a fázisban nyeri el sötét színét és jellegzetes, kesernyés ízét.

Chutney: készítése a Viktoriánus korban (19.század) terjedt el Angliában. A variációk száma majdnem végtelen, Tiptree-ben is sokféle chutney-t készítenek, amelyet sült  húsok mellé, vagy akár kenyérre kenve lehet fogyasztani. A kizárólag bioösszetevőket tartalmazó Organic 'Tiptree' Chutney almával, cukorral, ecettel, hagymával, mazsolával és szilvával, valamint fűszerekkel és citromolajjal készül.
Az egyik kedvencem az enyhén csípős Mango Chutney, amelyet a gyümölcsön kívül, chili-vel, hagymával és fokhagymával, cukorral, ecettel és gyömbérrel ízesítenek.

Egyéb termékek: Tomato sauce (Original Ketchup), Mango sauce, Barbeque sauce a kerti sütéshez,
a klasszikus Brown sauce, valamint a hagyományos és csípős angol mustár.

Jam vagy marmalade?

A különbség abban rejlik, hogy a marmalade citrusgyümölcsből és esetleg egyéb gyümölcs hozzáadásával készül, míg jam-et a citrusfélék kivételével bármilyen más gyümölcsből főzik.  
A kérdésre, hogy honnan ered a marmalade, azt a választ adhatjuk, hogy eredetileg Portugáliában készítettek birsalma (portugálul marmelo) lekvárt, innen az elnevezés. Angliába a Tudor-ház uralkodása idején került – először csak a tehetős családok asztalára.
És hogy miért is tulajdonítják a narancslekvárt az angoloknak? Miután a birsalmalekvár elterjedt a szigeten, rájöttek arra, hogy az almában található pektin miatt sűrűsödik a dzsem, ezért kezdetben almalével főzték a gyümölcsöket. Később pedig az almát helyettesítették az ugyanilyen hatású narancshéjjal, amely szintén tartalmaz pektint. Így a név megmaradt, csak az alapanyag változott.
Aki nem szereti a héj adta kesernyés ízt, választhat olyan marmalade-ot, amely hámozott narancsból készül.

A múzeumban való séta után érdemes beülni a Tea Room-ba, ahol a csésze finom teát egy ropogós croissant és lekvár mellett élvezhetjük. Hazafelé pedig ne felejtsünk el egy kis üveg jam-et és marmalade-ot venni a teázó melletti Shop-ban!


….....................................

Forrás:
Wilkin and Sons Limited:  125 Years of Making Jam in Tiptree
www.tiptree.com

 

Kriszta naplója 2. rész: Ötórai tea Byronnal

Ötórai tea Byronnal – a cambridge-i művészkávézók világa, ahol a cikkeim születnek


Egy hideg, nyirkos január végi vasárnap tökéletes alkalom az íráshoz. Különösen, ha azt a nagy szerelmeim társaságában tehetem: mellettem többek közt Charles Dickens, William Blake és Robert Burns kapott helyet a polcokon, a nagy csésze angol teámat pedig a CB2 Café nevű, bohémek által (is) látogatott kávézóban kortyolom.

Mikor először jártam itt, a belvárosbeli központi, mégis eldugott helyen, rögtön beleszerettem. Olyan, mintha a könyvtár és a kávéház lépett volna házasságra: esténként csend, félhomály fogad, a sarokban világmegváltó terveiket szövögető fiatalok, és jegyzeteikbe, laptopjaikba merült egyetemisták üldögélnek.

Cambridge-ben több hasonló kávézó is van: a másik kedvencem a CB1 (amely szintén a városrész irányítószámáról kapta a nevét), ahol egy esős, októberi estén jártam először egy író-olvasó találkozón. Ahogy beléptem, tudtam, hogy ez a kávéház is a törzshelyem lesz: a couleur locale, a hely hangulata magával ragadott. Halk zene, gyertyák és mécsesek, a polcokon klasszikusok és kortárs irodalom.. Éppen a teámat hozták ki, amikor mellém huppant egy bury st. edmunds-i írónő, Jacqueline és egy hozzám hasonló laikus irodalomkedvelő hölgy.

Izgatottan vártuk az estét, amelyen egy skót költő, egy new york-i írónő, a híres New School tanára, valamint egy helyi egyetemi irodalomprofesszor és amatőr költőnő volt a főszereplő.
A highland-i és az amerikai akcentus különös bájt adott a verseknek, illetve a regényrészletnek, amelyet felolvastak.

Jacqueline-nel, újdonsült ismerősömmel a költészetről beszélgettünk. Elmesélte, hogy nemrégen jelent meg a legújabb verseskötete, a Cats and Other Myths és hogy ő nem is olyan híres, mint ahogyan azt gondolnám (miközben a londoni könyvesboltok is árulják a műveit..)

Csodás este volt, azóta is igyekszem minél több felolvasóesten részt venni, mert feltölt, inspirál és főleg mert a könyvtárban nem élvezhetem a kedvenc tejeskávémat olvasás közben...


 

Kriszta naplója: Ha a ténfergésből elég lesz...

Ezentúl minden második szerdán Angliában élő barátom, Kriszta naplóját olvashatjátok a blogban. Fogadjátok szeretettel:

„Ha a ténfergésből elég lesz...” - nagy újrakezdés


Lassan két éve élek Angliában. A családom és a barátaim a megmondhatói, hogy nem volt könnyű döntés a külföldre távozás. Szerettem Magyarországon élni, ott vannak a gyökereim. A csodálatos gyermekkorom, a kirándulások és táborozások sok szép emléke fűz oda, élmények, amiket az általános iskola, a gimnázium vagy a főiskola adott, a munkám és az életem... Mindezeket nem volt egyszerű feladni. A főiskola utolsó évében elkezdődött egy olyan folyamat a közoktatásban, amely azóta sem változott pozitív irányba. Tanárként és újságíróként diplomáztam, és úgy érzem mindkét pályán sikerült megvalósítanom azt, amit szerettem volna, felnőtteket és gyerekeket is tanítottam, újságot is írtam, mindenből tanultam, a jó és a rossz élményekből is levontam a tanulságot. Sajnos, tanári fizetésből nem lehet Magyarországon megélni, és bár imádtam a munkám, egyszer csak eljött az a pillanat, hogy feltegyem a kérdést magamnak: megéri minden nap 12 órázni, vállalni az általános iskola mellett a délutáni nyelviskolákat és az esti magántanítványokat, hétvégén is dolgozni azért, hogy aztán ne maradjon időm kikapcsolódni, feltöltődni. Mert csak az tud adni, akinek van miből adnia. A sárga csekkek fogságából pedig az egyetlen út külföldre vezetett.

Azt hiszem, jól döntöttem, hogy a „ködös Albiont” választottam úticélként.  Nem tudom, hogy ez csupán egy állomás az életemben vagy végleg ideteszem át a törzshelyem, mindenesetre most úgy érzem, kerek a világ. Megtaláltam azt a helyi (magyar és nem magyar) közösséget, akiknek a társaságában jól érzem magam, látom a jövőt, a lehetőségeket, vannak terveim, perspektívám. Utóbbit Magyarországon egyelőre nem érzem biztosítottnak. (bár én lennék a legboldogabb, ha kedvező változást tapasztalnék.)

Sok mindent azonban nem sikerült átmentenem a régi életemből az újba: a kapcsolataimat, a csodálatos barátaimat, a családomat, akik mind elviselhetetlenül hiányoznak. A honvágy viszont furcsa érzés. Gimnazistaként két nyarat töltöttem Németországban, ami nyaralás volt a javából, olvasásról, pihenésről, kikapcsolódásról és nagy kirándulásokról szólt. Mindkét alkalommal hat hét elteltével elhatalmasodott rajtam az érzés, hogy bármennyire jó itt lenni, azért a Balaton mégiscsak a világ közepe.
Mielőtt, immár felnőttként, a harminchoz közeledve Angliába költöztem volna, sokan óva intettek a honvágytól. Mi lesz, ha nem bírod majd? - tették fel a kérdést. És igen, magam is tartottam ettől. (főleg, hogy egyre többen mondták..) Aztán leszálltam Lutonban, eltelt néhány hét, hónap, és nem éreztem honvágyat. Sőt..
Azóta csak az ünnepek furcsák kicsit (az első karácsonyomon is túl vagyok amit a szeretteimtől távol töltöttem). Nem állíthatom, hogy nem hiányoznak a hazai ízek, a paprikás szalámi, a túró rudi, a Pickwick tea, amely, nevével ellentétben, nem angol, és még sok minden más, ami azelőtt természetes volt... Az internet segítségével azonban rátaláltam a londoni Magyar Boltra, házhoz is szállítanak és nagyon kedvesek a tulajdonosok, meglátogattuk a boltot Chingfordban két évvel ezelőtt pontosan október 23-án!



Azóta háromszor látogattam Magyarországra és elmondhatom, furcsa volt minden, amikor megérkeztem. A reptéren a magyar útlevélkezelőnek szeme sem rebbent, amikor angolul köszöntem, valószínűleg, megszokta már. Ez főleg nekem volt kínos. Mentségemre szóljon, az angol nyelvű környezetben töltött hosszú hónapok után, valahogy természetes volt a „good morning”, a „jó napot kívánok” helyett. Ugyanúgy, amikor az egyik kávézóban, szintén a budapesti reptéren valakit véletlenül meglöktem a nagy tolongásban, a „sorry” előbb csúszott ki a számon, mint a „bocsánat”.. Ez pár nap alatt elmúlik, átállsz, aztán megint természetes lesz, ha angolul kell vonatjegyet venned Londonban. Megismerkedtem egy magyar családdal is. Gergő, az apuka az egyetemen tanít, Kata pedig még otthon van a kisebbik lányukkal gyesen, a nagyobbik hat éves, tavaly szeptemberben a második tanévét kezdte meg az általános iskolában. (az angol gyerekek öt évesen kezdik az iskolát). Mesélték, hogy nehéz volt az elején, mert bár a szülők jól beszéltek angolul, a kislánynak meg kellett küzdenie az új környezettel, azzal, hogy nem értette, hogy a tanító néni és az osztálytársai mit mondanak.. A második évben könnyebben vette az akadályokat és már jól érzi magát a suliban. Otthon természetesen magyarul beszélnek és ez a kétnyelvűség mindkét gyerkőc előnyére fog válni.
Ha úgy alakul az életem, hogy külföldön alapítok családot, nem tudom elképzelni, hogy a gyerekem ne tanuljon meg magyarul. Nyelveket beszélni csodás dolog. Anyanyelven megszólalni, írni, pedig  különleges. A „valahová tartozás” érzését adja. Ha viszont beszéled a választott országod nyelvét is, rögtön nem érzed, hogy kívülálló vagy, hanem, ha teljesen nem is, de kicsit asszimilálódsz, a környezet és a kultúra hat rád, így könnyebb újrakezdeni a megszokott életedtől távol.

A külföldön való kalandozások hatása az is, hogy időről-időre összehasonlítod az országokat, ahol éltél, sokféle szempontból: emberek, mentalitás, életszínvonal, lehetőségek, megélhetés.. Magyarországon és Angliában nagyjából ugyanolyan árakkal találkozol. Van termék, ami a szigeten olcsóbb és természetesen vannak, a hazaihoz viszonyítva, drágább áruk is. Azt tapasztaltam, hogy Angliában az egyes cikkeket könnyebben megengedhetem magamnak, mint Magyarországon, még akkor is, ha átszámítva azonos az értékük.. A magyarázat egyszerű: az életszínvonal és a fizetések. Itt egy általános iskolai osztályfőnök napi 100-150 fontot (kb 30 ezer Ft-nak megfelelő összeget) visz haza..  Egy kiló kenyér pedig 1 fontba kerül... Azt hiszem, ez nem igényel további magyarázatot... Ezek az élmények pedig mindig elszomorítanak. Olyan jó lenne, ha Magyarországon is ilyen nívón élhetnénk és a fiatalok nem kényszerülnének elhagyni az országot. Persze csavarogni a világban nagyon jó dolog, (munka)tapasztalat, nyelvtanulás, kapcsolatok, élmények, ezek mind hozzátesznek valami pozitívat ahhoz, aki voltál, mielőtt kijöttél. Én is gazdagodtam. Viszont az is igaz, hogy ha megszoksz egy bizonyos színvonalat, nehezen adod alább. Ezért nehéz visszamenni. Nem tudom a választ arra, mikor fogok ismét Magyarországra költözni, csupán az biztos, hogy addig maradok egy helyen, ameddig jól érzem ott magam, ameddig szabadon és korlátok nélkül élhetek. Mert akkor érzem magam boldognak.


Angliai életem első évét egy kis, essex-i faluban töltöttem, ahol nemhogy magyarokkal, de fiatalokkal sem nagyon találkoztam. Londonhoz való közelsége miatt, (egy óra vonattal a főváros), napközben teljesen kiürült Kelvedon. Az első hónap nagy magányban telt, ami furcsa volt, hiszen pár hónappal azelőtt még ötszáz gyerek és hatvan kolléga vett körül. Aztán egy kedves könyvtáros hölgy megadta néhány kollégám nevét, akik szintén childminderként dolgoztak a faluban. Így találkoztam spanyolokkal, csehekkel és németekkel, együtt jártunk hétvégenként kirándulni, utazgatni, bowlingozni. Egy év elteltével azonban szétszéledt a társaság, különféle okokból sokan hazaköltöztek a saját országukba tanulni vagy munkát vállalni, néhányan maradtak Angliában, hogy a szomszédos nagyvárosban próbáljanak szerencsét. Én is elköltöztem, mert hamar rájöttem, hogy a falusi élet nem nekem való...  Közben rátaláltam egy nagyon kedves magyar baráti társaságra Braintree-ben, akikkel kapcsolatban mindig azt érzem, hogy a Jóisten küldte őket az utamba! Egy csodás hetet töltöttem náluk, azóta is szeretettel gondolok rájuk. Igyekeztem meghálálni nekik minden segítséget, viszonozni a kedvességüket.



Tavaly szeptemberben Cambridge-be költöztem. A város leírhatatlanul szép, minden kockakő több száz éves, miközben épül a modern negyed, szórakoztató központtal, uszodával, irodaépületekkel. Történelem és modernitás, régi és új, pezsgő irodalmi és tudományos élet, nagy magyar közösség jellemzi a várost. Lépten-nyomon honfitársakba botlom, és nagyon élvezem, hogy ha bemegyek egy üzletbe, magyarul köszönt az eladó! Többségük segítőkész, kedves és nyitott. Akárcsak a helybeliek. Mivel kozmopolita és az egyetem miatt kicsit tranzitváros is Cambridge, az állandó lakosok megszokták a térképpel mászkáló, eltévedt turistákat, akiknek szívesen segítenek még akkor is, ha az illető nem kért útbaigazítást. Ez a kedvesség az, amit hamar megszoktam itt a szigeten, főleg, hogy az első heteket magam is a város felfedezésével, múzeumok és college-ok látogatásával töltöttem. De erről részletesebben majd legközelebb...




 

süti beállítások módosítása