A kakasviadaltól a palacsintadobálásig – variációk angol módra nagyböjt előestéjén

 
Az Egyesült Királyság nagy részén a kereszténységgel terjedt el a szokás a nagyböjtöt megelőző kedden, (Shrove Tuesday) hogy a házban felhasználták mindazokat az alapanyagokat, amelyeket tilos enni húsvét előtt 40 napig, mint például a tojás, liszt, vaj, cukor. A hozzávalók tehát adottak, és ma már vallási meggyőződéstől függetlenül egész Nagy-Britannia palacsintát sütöget otthon (vagy, ami gyakoribb, megveszik készen.. uhh..)

A hagyományos angol palacsintát megkenik cukorsziruppal, vagy megszórják porcukorral, feltekerik és citromlevet öntenek a tetejére.

 

Pancake Day régen

Pancake Bell:  valaha ez a nap csak délelőtt volt munkanap, délután az emberek már nem dolgoztak. Maga az elnevezés onnan ered, hogy húshagyó kedden a templom harangját (bell) félreverték, ezzel hívták gyónásra a híveket. Pontosan délelőtt 11 órakor szólalt meg a harang, figyelmeztetve a háziasszonyokat, hogy nekiálljanak palacsintát sütni. A harangok még ma is szólnak vidéken a falvakban, bár ez ma már teljes munkanapnak számít.

A rómaiak vezették be a szigeten a kakasviadalokat és ezt a napot különösen megfelelőnek tartották erre a célra (valószínűleg sosem fogjuk megtudni, miért..).

Közép-Angliában (Midlands) régen, az első palacsintát a csirkéknek adták, hogy továbbra is termékenyek legyenek. Az első három palacsinta szentnek számított. Mindegyikre keresztet rajzoltak, meghintették sóval és félretették, hogy távol tartsa a gonoszt a háztól.

Na de nézzük a jelenkori hagyományokat, hiszen nem is lennének az angolok angolok, ha nem találtak volna ki erre a napra (is) valami őrült szokást.
Országszerte palacsintaversenyeket rendeznek: egy palacsintasütővel a kézben kell futva megtenni egy adott távot. A cél, hogy futás közben minél többször feldobd és megfordítsd a palacsintát.
 

Olney városa híres a hasonló futóversenyekről. A történet 1445-től datálódik: egy háziasszony éppen palacsintát sütött, amikor meghallotta a misére hívó harangszót a templomból. Ahogyan volt, kötényben és kezében a palacsintasütővel rohant a templomba. Azóta is kizárólag helybeli lányok vehetnek részt a versenyen, és szigorúan kötényben, főkötőben kell végigfutni az Olney piacterétől a templomig vezető 375 m-es távot - palacsintasütővel a kézben. (a rekord 63 másodperc volt, amelyet 1967-ben állítottak fel).Az első hölgy, aki beér a templomba, felszolgálja a palacsintát a templomszolgának, aki ezért cserébe megcsókolja, lesz a győztes!

Scarborough-ban egyszerre tízen ugrálnak egy, az út felett kifeszített ugrókötélen, Ashbourne-ben (Derbyshire) pedig a világ legrégibb, leghosszabb és legőrültebb focimeccsén vesz részt a város apraja-nagyja. Két napon át több százan játszanak egy kézzel festett parafa belsejű labdával, a két kapu egymástól három mérföldre van és a szabályok jóval egyszerűbbek a hagyományos focinál.

A híres londoni Westminster School-ban szintén régóta hagyomány, hogy ezen a napon az iskola szakácsa egy hatalmas palacsintát hajít ki az ablakon öt méter magasból az udvaron várakozó fiúknak. Az nyer, aki a legnagyobb darabot szerzi meg a palacsintából..


Forrás: www.telegraph.co.uk (fotó)
            Mandy Barrow (fotók)



 

Tiptree, azaz hogyan készül az angol narancslekvár?


A Tiptree lekvár errefelé olyan fogalom, mint nálunk a makói hagyma, vagy a szögedi paprika.
Ebben a kis, Essex megyei, kelet-angliai faluban, 126 éve készül a finom lekvár és még sok minden más. (A régiót az ország éléskamrájának is nevezik, viszonylag száraz, meleg klímája és talaja  miatt sokféle zöldség, gyümölcs megterem.) Mivel a dzsem is fent van a tíz kedvenc ételemet tartalmazó listán és olyan szerencsében részesültem, hogy egy évig éltem a Tiptree-vel szomszédos faluban, egyértelmű volt, hogy a gyárlátogatás kihagyhatatlan, már-már kötelező program lesz, így beleástam magam a lekvárkészítés rejtelmeibe!

Kezdjük egy kis történelemmel:

Az üzem alapítója, Sir Arthur Charles Wilkin régi földműves család sarjaként hozta létre 1885-ben a Britannia Fruit Preserving Company-t. Felmenői az 1700-as évektől gazdálkodtak Tiptree-ben és környékén. 1901-re a társaságnak már 8000 fős állandó vevőköre volt, majd négy évvel később nevet változtattak, Wilkin and Sons Ltd.-re, mivel Britannia néven sok társaságot jegyeztek be abban az időben. 1913-ban az alapító halálát követően a társaság elnöki posztját fia, Charles John vette át.

Az 1920-as évekre 100 ezer fontnyi éves forgalmuk volt, a vevőkör pedig 200 ezer főt számlált.
A második világháború idején a társaság komoly veszteséget könyvelt el: a munkaerőhiány, az állandó bombázások, a kiskereskedők konkurenciája és a közvetlen eladási tilalom erősen visszavetette a termelést, az eladás stagnált.

Az ötvenes évekre az üzlet ismét felvirágzott, és sikere azóta is töretlen. 1971-ben elkezdődött az a modernizációs folyamat, melynek során az elavult fagyasztó- és főzőberendezéseket újakra cserélték. Tíz évvel később, A.F Wilkin, az alapító unokájának nyugdíjba vonulását követően megjelent az új generáció a társaság élén, az éves bevétel pedig elérte az 5 millió fontot.

1989 decemberében létrejött az Employee Benefit Trust, amelyben rögzítették, hogy a dolgozók és a management majdnem fele-fele arányban élhetnek szavazati jogukkal a vállalat jövőjét befolyásoló döntésekben.
1990-ben megnyílt a Tiptree Shop, ahol nemcsak megtekinthető a gyárban készült valamennyi termék, de meg is vásárolhatók.
A kilencvenes évek közepén adták át a teázót, azaz a Tea Room-ot és a gyár életét, történetét bemutató múzeumot is.

Ma az összes eladott termék egyharmada tengerentúli export: Németország, Franciaország, Japán és USA a fő felvásárlók. Nagy-Britannia legtöbb öt csillagos szállodájában, az óceánjáró hajók többségének fedélzetén és a legtöbb légitársaság, köztük a Virgin Atlantic első osztályán is Tiptree jam-et szolgálnak fel.
A tervek szerint 2030-ig a dolgozók száma eléri az 500 főt, 80%-uk helyi, tiptree-i lakos, akik közül többen a birtokon élnek és sok családban a gyárban való munka apáról fiúra száll.
 Jelenleg 1000 holdnyi földterületen termelnek gyümölcsöt és zöldséget, amelyet kézzel szednek és válogatnak.
A technikai igazgató John Worsp, 40 éve dolgozik a cégnél, ő az, aki tudja, hol terem a legjobb citrom, honnan kell beszerezni az ananászt és hogy éppen hol van szezonja a mangónak.




Tiptree szótár, avagy lekvárfajták és elkészítési módok:

A spanyol sárgabarack jam Armagnac brandy-vel készül

Karácsonyi jam: a vegyes gyümölcshöz szegfűszeget és fahéjat adnak

Crystal: finomra vágott héjjal dúsított narancszselé

Double One: narancs és mandarin lekvár

Double Two: narancs és lime az alapanyag

Extra jam: európai szakkifejezés, azt jelenti, hogy 100 gramm termék 45 gramm gyümölcsöt tartalmaz.

Jelly: a főzés után a gyümölcsléből cukorral és zselésítő anyaggal készül

Lemon Curd / Lemon Cheese hozzávalói: tojás, cukor, vaj, citromlé

Little Scarlett: ez az apró, nagyon édes eperfajta az USA-ból származik, egyike volt az első fajtáknak, amelyet Tiptree-ben meghonosítottak.

Old Times: keserű sevilla-i narancs

Málna lekvárok: Sweet Tip: skót málnafajtából készül, ebből adnak el a legtöbbet, Tiny Tip: Kicsit drágább, mert magasabb a gyümölcstartalma, a Seedless pedig a mag nélküli fajta.

Tawny: sötét színű, sevillai narancs lekvár, amelyhez az egész, friss, keserű narancsot Spanyolországból hozzák január-februárban és kizárólag cukrot használnak fel hozzá a főzés során.
Színe és a fűszeres illatának titka abban rejlik, hogy először egészben főzik meg a narancsot, majd kézzel meghámozzák, héját pedig közepes vastagságúra vágják. Ezután újra felfőzik, éjszakára hűlni hagyják, majd harmadszor is forralják és a lekvár a cukrot hozzáadva karamellizálódik. Ebben a fázisban nyeri el sötét színét és jellegzetes, kesernyés ízét.

Chutney: készítése a Viktoriánus korban (19.század) terjedt el Angliában. A variációk száma majdnem végtelen, Tiptree-ben is sokféle chutney-t készítenek, amelyet sült  húsok mellé, vagy akár kenyérre kenve lehet fogyasztani. A kizárólag bioösszetevőket tartalmazó Organic 'Tiptree' Chutney almával, cukorral, ecettel, hagymával, mazsolával és szilvával, valamint fűszerekkel és citromolajjal készül.
Az egyik kedvencem az enyhén csípős Mango Chutney, amelyet a gyümölcsön kívül, chili-vel, hagymával és fokhagymával, cukorral, ecettel és gyömbérrel ízesítenek.

Egyéb termékek: Tomato sauce (Original Ketchup), Mango sauce, Barbeque sauce a kerti sütéshez,
a klasszikus Brown sauce, valamint a hagyományos és csípős angol mustár.

Jam vagy marmalade?

A különbség abban rejlik, hogy a marmalade citrusgyümölcsből és esetleg egyéb gyümölcs hozzáadásával készül, míg jam-et a citrusfélék kivételével bármilyen más gyümölcsből főzik.  
A kérdésre, hogy honnan ered a marmalade, azt a választ adhatjuk, hogy eredetileg Portugáliában készítettek birsalma (portugálul marmelo) lekvárt, innen az elnevezés. Angliába a Tudor-ház uralkodása idején került – először csak a tehetős családok asztalára.
És hogy miért is tulajdonítják a narancslekvárt az angoloknak? Miután a birsalmalekvár elterjedt a szigeten, rájöttek arra, hogy az almában található pektin miatt sűrűsödik a dzsem, ezért kezdetben almalével főzték a gyümölcsöket. Később pedig az almát helyettesítették az ugyanilyen hatású narancshéjjal, amely szintén tartalmaz pektint. Így a név megmaradt, csak az alapanyag változott.
Aki nem szereti a héj adta kesernyés ízt, választhat olyan marmalade-ot, amely hámozott narancsból készül.

A múzeumban való séta után érdemes beülni a Tea Room-ba, ahol a csésze finom teát egy ropogós croissant és lekvár mellett élvezhetjük. Hazafelé pedig ne felejtsünk el egy kis üveg jam-et és marmalade-ot venni a teázó melletti Shop-ban!


….....................................

Forrás:
Wilkin and Sons Limited:  125 Years of Making Jam in Tiptree
www.tiptree.com

 

Ötórai tea Byronnal – a cambridge-i művészkávézók világa, ahol a cikkeim születnek


Egy hideg, nyirkos január végi vasárnap tökéletes alkalom az íráshoz. Különösen, ha azt a nagy szerelmeim társaságában tehetem: mellettem többek közt Charles Dickens, William Blake és Robert Burns kapott helyet a polcokon, a nagy csésze angol teámat pedig a CB2 Café nevű, bohémek által (is) látogatott kávézóban kortyolom.

Mikor először jártam itt, a belvárosbeli központi, mégis eldugott helyen, rögtön beleszerettem. Olyan, mintha a könyvtár és a kávéház lépett volna házasságra: esténként csend, félhomály fogad, a sarokban világmegváltó terveiket szövögető fiatalok, és jegyzeteikbe, laptopjaikba merült egyetemisták üldögélnek.

Cambridge-ben több hasonló kávézó is van: a másik kedvencem a CB1 (amely szintén a városrész irányítószámáról kapta a nevét), ahol egy esős, októberi estén jártam először egy író-olvasó találkozón. Ahogy beléptem, tudtam, hogy ez a kávéház is a törzshelyem lesz: a couleur locale, a hely hangulata magával ragadott. Halk zene, gyertyák és mécsesek, a polcokon klasszikusok és kortárs irodalom.. Éppen a teámat hozták ki, amikor mellém huppant egy bury st. edmunds-i írónő, Jacqueline és egy hozzám hasonló laikus irodalomkedvelő hölgy.

Izgatottan vártuk az estét, amelyen egy skót költő, egy new york-i írónő, a híres New School tanára, valamint egy helyi egyetemi irodalomprofesszor és amatőr költőnő volt a főszereplő.
A highland-i és az amerikai akcentus különös bájt adott a verseknek, illetve a regényrészletnek, amelyet felolvastak.

Jacqueline-nel, újdonsült ismerősömmel a költészetről beszélgettünk. Elmesélte, hogy nemrégen jelent meg a legújabb verseskötete, a Cats and Other Myths és hogy ő nem is olyan híres, mint ahogyan azt gondolnám (miközben a londoni könyvesboltok is árulják a műveit..)

Csodás este volt, azóta is igyekszem minél több felolvasóesten részt venni, mert feltölt, inspirál és főleg mert a könyvtárban nem élvezhetem a kedvenc tejeskávémat olvasás közben...