Cambridge-i magyarok első találkozója
Minden egy hozzászólással kezdődött a Facebookon... Egy oldalon, amely a városban élő, dolgozó honfitársainkat hivatott összegyűjteni, megjelent egy komment arról, hogy mennyien is lakunk itt valójában. Az oldal moderátora, Ivett, írta, hogy de jó lenne, ha egyszer tudnánk találkozni. Az én kérdésem a hol és mikor volt. Dánieltől érkezett a következő hozzászólás, egy jó kis pubot ajánlott helyszínként és egy két héttel későbbi dátumban meg is egyeztünk. Így a Találkozó gondolata körülbelül tíz perc leforgása alatt született meg.
A hely lefoglalva, a találkozó ténye minden fórumon terjesztve, mi pedig épp hátradőltünk volna, amikor jött egy sms Ivettől, hogy gond van: miután szerdán ismét felhívta a helyet, hogy megerősítse a szombati foglalást, a pub managere állítólag nem tudott az rendezvényről.. Őrült telefonálgatás és pub kereső túra kezdődött, végül csütörtökön délelőtt sikerült egy nagyszerű, elegáns, tágas, helyet találni - az egész emeletet megkaptuk!
Kértünk visszajelzést a részvételi szándékot illetően, eszerint is adtuk le a foglalást, és annak ellenére, hogy voltak negatív felhangok („leszünk majd öten!”), magunk sem hittük, hogy valóban mindenki eljön és több mint 40-en fogjuk majd körbeülni a sok kis asztalkából kirakott nagy kört!
Az este közös beszélgetéssel kezdődött, mindenki elmondta, Magyarország melyik részéről érkezett (jó volt hallani a boldog felkiáltásokat: „Jajj, de jó, Ti is szegediek vagytok?”), hogy mióta él Angliában, Cambridge-ben és hogy mivel foglalkozik. Sokan mondták, hogy négy éve, hat éve, hét éve, nyolc éve vannak itt, mígnem egy srác, akire éppen sor került, csak annyit mondott: „Szerdán érkeztem!” - mondani sem kell, hatalmas tapsot kapott! (Hozzáteszem, micsoda szerencsés ember, amikor én kijöttem, senkit sem ismertem, ő pedig ideérkezése után 4 nappal egy 40 fős társaságba csöppent!).
Az egész este nagyon jó hangulatban telt, igyekeztem mindenkivel pár szót váltani és egy rövid közvélemény-kutatást végezve az összejövetelek gyakoriságát illetően, közösen megállapodtunk, hogy ezentúl minden hónap első hétvégéjén ugyanitt, ugyanekkor! Ildi és Janka, akik kürtőskalácsot készítenek és árulnak a városban, hoztak jó néhány doboz sütit, amivel máris nagymértékben csökkent a hazai ízek iránti vágyunk! Még maradt annyi, hogy a pub személyzetét is megkínálták, csak hogy lássák, hogy mulat a magyar!
A találkozót nemcsak szórakozás céljából (bár annak sem volt utolsó) szerveztük, hanem azért is, mert hasznos egy olyan fórum, ahol kicserélhetjük a tapasztalatainkat, segíthetünk egymásnak lakást, munkát találni, akinek van egy ötlete, jó tanácsa, vagy kérdése, megoszthatja a Facebook oldalon.
Felmerült még egyéb összejövetelek gondolata is, például egy bolhapiac, ahol a használt cuccainkat lehetne kicserélni, eladni, illetve a jó idő beköszöntével szabadtéri rendezvényeket is tarthatnánk.
Bátran ajánlom külföldön élő honfitársaimnak, hogy szervezzenek hasonló találkozókat, ahol nem a megjelentek számán van a hangsúly, hanem, hogy végre megint magyar szót hallottunk és nagyokat nevettünk olyan poénokon, amelyeket csak MI, MAGYAROK értünk! 
A hagyományos angol palacsintát megkenik cukorsziruppal, vagy megszórják porcukorral, feltekerik és citromlevet öntenek a tetejére. 
Azóta háromszor látogattam Magyarországra és elmondhatom, furcsa volt minden, amikor megérkeztem. A reptéren a magyar útlevélkezelőnek szeme sem rebbent, amikor angolul köszöntem, valószínűleg, megszokta már. Ez főleg nekem volt kínos. Mentségemre szóljon, az angol nyelvű környezetben töltött hosszú hónapok után, valahogy természetes volt a „good morning”, a „jó napot kívánok” helyett. Ugyanúgy, amikor az egyik kávézóban, szintén a budapesti reptéren valakit véletlenül meglöktem a nagy tolongásban, a „sorry” előbb csúszott ki a számon, mint a „bocsánat”.. Ez pár nap alatt elmúlik, átállsz, aztán megint természetes lesz, ha angolul kell vonatjegyet venned Londonban. Megismerkedtem egy magyar családdal is. Gergő, az apuka az egyetemen tanít, Kata pedig még otthon van a kisebbik lányukkal gyesen, a nagyobbik hat éves, tavaly szeptemberben a második tanévét kezdte meg az általános iskolában. (az angol gyerekek öt évesen kezdik az iskolát). Mesélték, hogy nehéz volt az elején, mert bár a szülők jól beszéltek angolul, a kislánynak meg kellett küzdenie az új környezettel, azzal, hogy nem értette, hogy a tanító néni és az osztálytársai mit mondanak.. A második évben könnyebben vette az akadályokat és már jól érzi magát a suliban. Otthon természetesen magyarul beszélnek és ez a kétnyelvűség mindkét gyerkőc előnyére fog válni. 
Tavaly szeptemberben Cambridge-be költöztem. A város leírhatatlanul szép, minden kockakő több száz éves, miközben épül a modern negyed, szórakoztató központtal, uszodával, irodaépületekkel. Történelem és modernitás, régi és új, pezsgő irodalmi és tudományos élet, nagy magyar közösség jellemzi a várost. Lépten-nyomon honfitársakba botlom, és nagyon élvezem, hogy ha bemegyek egy üzletbe, magyarul köszönt az eladó! Többségük segítőkész, kedves és nyitott. Akárcsak a helybeliek. Mivel kozmopolita és az egyetem miatt kicsit tranzitváros is Cambridge, az állandó lakosok megszokták a térképpel mászkáló, eltévedt turistákat, akiknek szívesen segítenek még akkor is, ha az illető nem kért útbaigazítást. Ez a kedvesség az, amit hamar megszoktam itt a szigeten, főleg, hogy az első heteket magam is a város felfedezésével, múzeumok és college-ok látogatásával töltöttem. De erről részletesebben majd legközelebb...