Múltkor leírtam, hogy a gyerekemet igyekszem pozitív hitrendszerrel kiengedni a nagyvilágba. Egyik este a lányommal arról beszélgettünk, hogy mi lenne, ha nyernénk a lottón. (Mellékesen jegyzem meg, nagyon ritkán veszünk lottószelvényt, így azt hiszem, ez nehezen jönne össze.) Hosszan mesélte, milyen játékokat szeretne akkor magának, aztán legyintett, hogy neki úgysincs szerencséje. Én persze rögtön felkaptam a fejem. Mondtam neki, hogy nagyon is szerencsés, hiszen megvan mindene. Van anyukája, apukája, akiknek ő az egyik legdrágább kincse, a tágabb család tagjai is rajonganak érte, okos, ügyes, szép, megszületett a várva-várt testvére is, és játéka is annyi van, hogy egy játékboltot nyugodtan nyithatnánk belőle.
Ahogy hallgatta a felsorolásomat, néha belehümmögött, hogy "Tényleg!". A végén aztán azt mondtam neki, hogy még a neve is azt jelenti, hogy Fortuna kegyeltje (és nem mellesleg Isten ajándéka).
Néhány nap múlva ismerősökkel beszélgettünk, közben ő a fűben bogarászva talált egy négylevelű lóherét. Mondtam neki, tegye el, majd szerencsét hoz. Erre ő rögtön azt válaszolta: "De anya, tudod, hogy én amúgy is szerencsés vagyok!"
Sőt, azt hiszem, én is! :)
A pozitív gondolkodásról jutott eszembe. Te szerencsés ember vagy? Én annak tartom magamat. És nem azért, mert mindenem megvan, hanem azért, mert tudok örülni annak, amim van.