Megtanítalak angolul

Megtanítalak angolul


Még mindig címkézünk 2

2011. július 15. - Mrssheperd

 

Csak, hogy meggyőzzelek arról, nem te vagy az egyedüli pedagógus, aki beskatulyáz. És hogy ennek milyen hatásai vannak a diákjaidra

Pygmalion-effektus vagy önbeteljesítő jóslat Tardos Annától:

„Végül engedjék meg, hogy még egy vizsgálatot ismertessek annak alátámasztására, hogy a fontos, a lényeges az, amit ténylegesen érzünk, gondolunk, amit esetleg anélkül, hogy tudnánk róla, a gyermeknek közvetítünk. A kommunikáció valódi tartalma a lényeges. Hadd említsek meg egy amerikai vizsgálatot (Rosenthal-Jacobson). Az Egyesült Államokban is probléma a hátrányos helyzetű gyermekek előmenetele, akik otthonról kevesebb indítással jönnek. Mindenféle terveket dolgoztak ki arról, hogy többet kell velük foglalkozni. Különféle vizsgálatot végeztek ezzel kapcsolatosan, ezek egyikéről számolok be röviden. Egy város peremkerületében két kutató azt mondta az iskolában, hogy új tesztet akar kipróbálni. Az új teszt kipróbálására fölmérést végeztek az óvodai és az iskolás csoportokban. Majd a fölméréseket borítékba tették és elküldték a Harward Egyetemre. Ez körülbelül félévkor volt. Év végén az egyetem képviselői eljöttek az értekezletre, és mellékesen elmondták, hogy ki az akinek sokat ígérő teszteredménye van. Pár gyermeket említettek minden osztályból. Majd fél év múlva és egy év múlva  megismételték a vizsgálatokat. Azok a gyermekek, akikről "mellékesen" jót nyilatkoztak, Beváltották a jóslatot. Valóban kiemelkedtek, javultak tanulmányi eredményeik. A pedagógusok önálló, intelligens gyermekekként jellemezték őket. Pedig a jóslás "vakon" történt! Az előzetes felmérés csak ürügy volt. Abba bele sem néztek! Maga a jóslás hatott! Hogyan? Valószínűleg a pedagógus elhitte a jóslatot, és anélkül, hogy tudott volna róla, anélkül, hogy tanítási módszerein változtatott volna, metakommunikálta ezt a hitét, bizalmát a gyermek iránt. Ez a hit a gyermekben, a bizalom iránta - a nevelés eredményességének egyik legfontosabb feltétele.
Vagy gondoljunk csak arra, hogy egy szemüveges gyerek miért jobb tanuló? Mert ez a sztereotípia, ugye? De ettől hogy lesznek jobbak a jegyek? Úgy, hogy a tanár fejében is ott van a kép: szemüveges = jótanuló, tehát így is áll hozzá, sugallja neki. A szemüveges diák érzi a tanár jelzéseit, többet jelentkezik, előrébb is ül, szemkontaktust tartanak, a tanár biztatja, az esetleges hibáit a véletlennek könyveli el... a diák ettől a belé fektetett bizalomtól jobban teljesít. Beváltja a jóslatot. És figyelem! Minél fiatalabb a diák, annál könnyebben azonosul a tanár által ráruházott szereppel.
Egyébként nekem voltak kiemelkedően jó tanáraim általános iskolában és szakközépiskolában is, akik éltek ezzel a módszerrel felém. És sok más diáktársam felé! Még emlékszem az érzésre, hogy milyen, amikor valamiben különlegesnek hiszem magam, jobbnak, kiemelkedőnek. Szárnyakat kapok és kétszáz százalékon kezdek teljesíteni. Egy jó pedagógus ereje szerintem abban van, hogy ezt párhuzamosan több diáknak is tudja sugallni.
 

A bejegyzést Iványi Zsófi írta, az idézetek Tardos Annától származnak.

 

Még mindig címkézünk

Az előző bejegyzést folytatva: persze nem csak a gyerekeinket címkézzük lépten-nyomon, magunkra is aggatunk folyton ilyen-olyan jelzőket! A legrosszabb, ha az "Én ehhez nem értek!", az "Áááá, ehhez én teljesen hülye vagyok!" vagy a "Nekem ez úgysem fog menni, már a tanárom/anyám/apám is megmondta!" szerepel a leggyakrabban a magunkról alkotott véleményünkben.

És azt hiszem, itt jön a képbe a pedagógusok felelőssége is. Bevalljuk vagy sem, mindannyiunknak számít az első benyomás, és hajlamosak vagyunk az alapján beskatulyázni diákjainkat. De igenis kötelességünk lenne időnként felülvizsgálni a skatulyáinkat, megnézni azt a gyereket még egyszer és esetleg magunkban vagy fennhangon bocsánatot is kérni tőle, ha kiderül, hogy mégsem olyan, amilyennek gondoltuk!

Hogy ehhez nagy adag empátia, odafigyelés és türelem szükséges? Ja kérem, aki csak a nyári szünet miatt megy pedagógusnak?!

Címkézés

 

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Egy dolgot biztosan megtanultam már, amióta gyermekem van: hogy borzasztóan nagy a felelősségem abban hogy milyen felnőtt válik belőle az évek során. És hogy mindegy, el tudom-e fogadni, esetleg meg tudom-e változtatni, ahogy a szüleim engem elindítottak az életben, a lányom és most a fiam születésével esélyt kaptam arra, hogy jobban csináljam.
 
Hiszem, hogy amilyennek én most látom őket, az befolyásolja, mit fognak majd gondolni saját magukról, mennyire tartják majd magukat szerencsés és boldog embernek. Ebben a hitemben erősített meg a Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje című könyv is. Íme a címkézésről szóló rész veleje:
 
Többször is kitértem már az önbeteljesítő jóslat (Pygmalion effektus, Rosenthal  és Jacobson kísérletei) fontosságára. Leírom gyorsan a lényeget újra:  az ember egyre inkább olyanná válik, amilyennek a környezete látja, a kimondott vagy sugallt elvárásoknak tudattalanul is meg akar felelni. Ha jót feltételezek valakiről, bátorítom szavakkal, tekintetemmel – a metakommunikációnak hihetetlen fontos szerepe van itt is - ha tudja róla, hogy hiszek benne, akkor annak a teljesítménye, énképe javulni fog, egyszerűen teljesíteni akar, van kedve hozzá. Azonban ha rosszat sugallok, akkor romlani fog ugyanilyen módon. Nagy hatással vannak ránk a sztereotípiák (pozitív, pl. szemüveges=okos, negatív, pl. piercinges=bajkeverő), a megszokások, de még az ártalmatlannak vélt, berögzült szólásmondások is (okostojás, Rontó Pál). Figyeljünk csak oda: egy nap hányszor cimkézünk?




Gyakran mondunk olyasmit, hogy „Igen, ő mindenbe beleüti az orrát” vagy „Nagyon makacs, mindig az van, amit ő akar”; „Na, neked aztán beszélhetek, egyik füleden be, a másikon ki”; „Állandóan nyávogsz, nem tudsz szépen kérni?”; „Mi ez a kupi, egy disznóól a szobád”, „Olyan vagy, mint az elefánt a porcelánboltban”…  szerintem nem kell folytatnom, bár bevallom, jópár oldalt tudnék teleírni hasonló negatív tulajdonságot sugalló, rögzítő mondatokkal. Mi történik, mikor gyermekünk ezeket hallja? Elkezdi elhinni magáról, hogy alkalmatlankodó, figyelmetlen, nyávogós, rendetlen, rosszcsont, mindent elrontó, neagyisten „anyaszomorító” :( … és elkezd egyre inkább eszerint is viselkedni.
 
 
De mit tehetünk?
 
A válasz egyszerű, persze, megint csak papíron. Fordítsuk meg az eddig használt önbeteljesítő jóslatot és a gyermekünk negatív tulajdonságai helyett keressük meg a pozitívakat. Éreztessük gyerekeinkkel is, hogy különlegesek, bízzunk rájuk fontos feladatokat, érezzék, hogy súlya van a tetteiknek és ami a legfontosabb: higgyünk bennük. Ha mi hiszünk bennük, ők is hinni kezdenek saját magukban, és szép lassan elkezdenek az újonnan megismert tulajdonságaiknak megfelelően viselkedni.
 
 
Elsőször is keressük azokat a helyzeteket, amikor negatív címkékkel bélyegezzük meg gyermekeinket. Hasznos lehet, ha írunk erről egy listát, hogy el ne felejtsük. És ha megvagyunk, kezdjünk el nagyon figyelni.
Először is saját magunkra: amikor gyermekünk úgy viselkedik, hogy már megint „azt” mondanánk… akkor inkább mondjuk el neki, hogy mit érzünk ezzel kapcsolatban.   
Másodszor pedig figyeljünk a gyermekeinkre:  most, hogy pontosan tudjuk, eddig mikkel címkéztük, könnyebb dolgunk van abban, hogy megfigyelhessük, mikor NEM az eddig rátapasztott címke szerint viselkedik. Eddig ezt ugye meg sem említettük neki, hisz természetes, hogy nem tör-zúz, azonban rögtön „Rontó Pálnak” vagy hebrencsnek neveztük, amikor elrontott valamit. Eljött  a remek alkalom arra, hogy elmondjuk, hogy mennyire tetszik a viselkedése, bátorítsuk, lelkesítsük. Erre a legalkalmasabb a korábban már megismert leíró módszer: „észrevettem, hogy milyen óvatosan tetted odébb azt a vázát, örülök, hogy megjegyezted, hogy az fontos a számomra és vigyázol rá”. Ezzel a lehetőségeknek még nincs vége, de lelőni sem szeretnék mindent a könyvből – legyen miért újra belelapozni, egészen megható eseteket írnak le.
 
 
 

A bejegyzést Iványi Zsófi írta Adele Faber és Elaine Mazlish: Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje című könyve alapján.

 

 

süti beállítások módosítása